Csendlopó képzelet,

Az utad hova veszett…?

Bár holdfénybe mártott védelem,

a Golgota-hegyén vert éjjelen.

Behasított fájdalom üt néha,

úgy furakszik, ahogy csak bírja.

Eltökéli, hogy felsír őseim hantján,

és elhiteti, hogy csak egy élet vár rám.

De tudom, hogy óvó lelkük fentről lát,

üzenetbe szőtt jelek és csodák.

Nem kétség, rohanás,

a földi élet semmi más.

Általunk teremtett pokol ösvényén vezet,

csak az üdvözülhet, ki a tudatát szabadítja meg.

Testünk börtöne nyomán,

elhisszük, oly ostobán…

hogy az utunk elvezet kéjeink tárgyához,

és így ragaszkodunk az ittléthez, a vágyakhoz, a fogsághoz.

Csendet megtörő valóság,

szelídség nélkül megtébolyultság.

Bár álomösztökélő illúzió,

káoszt okoz az efféle édeni hívó szó.

Kiss Viktória

2020.10.08.