Gyermekként láttam egy idealizált világot,

Érzékenyen érintett, ha benne valaki bántott.

Egy jó szóért ugyanis megadtam én mindent,

hogy szeretve legyek, azért, aki vagyok ott bent.

Esőben is vakító mosollyal éltem meg a percet,

önfeledten, könnyedén, mint egy hazatért gyermek.

Amikor azonban először ütött a fájdalom a szívbe,

olyantól, aki előtte mint oltalom, utam félve őrizte,

akkor ért el egy másodperc töredéke alatt a halál.

A tiszta szívűekből ekkor egy darab mindig kihátrál.

Így vesztem el én is, lassan felemésztett az idő.

Az örökkét ígérő percekből kiveszett a varázserő.

Az illanó idő áramlatában gyorsan felnőtté váltam,

és ráébredtem, hogy volt, amit mélyen megbántam.

A megfelelni vágyás súlyától lett nehéz az életem,

mikor önmagam lehettem volna, akkor is tévelyegtem.

Nem másoktól féltem, én lettem maga az akadály,

mert ki önmagát nem szereti, annak a lelke mindig fáj.

Ha hátra hagyjuk azonban az árnyakat és fellélegzünk,

ráébredünk, hogy szeretve vagyunk, és szerethetünk.

Olyan titok ez, mitől sziklák hullnak szívünkről a mélybe,

és egy életre elköteleződünk önmagunk szeretetére.

Kiss Viktória