Az évek elmúltak, és Te nem féltettél engem,

soha nem is érdekelt Téged, mivel küzdöttem.

Ragyogtam mégis, mikor magányban éltem,

mert hittem, a szívem soha nem lesz felejtésben.

Mindaz a jó ugyanis, amit tettem, majd visszaszáll,

és hálás leszel érte, hogy köztünk a rend helyreáll.

Bizonyítani vágytam csak, hogy szerethető legyek,

s erőmön felül adjak, még ha a hiány tépi is a lelkemet.

Minden, ami igaznak tűnik, mégis csak én éltetem tovább.

Számodra jelentéktelen, és akár idegennek is odaadnád.

Én pedig hiába őrzőm azóta is két szemed csillogását,

mikor lelkes vagyok, Te ezt a fényt soha nem adod át.

Nem melenget óvó kebel, nem szorít egy forró kéz,

minden zaj elhalkult, ám a két fél nem lehet egy egész.

A csendet csak önmagamban találom meg; az kiabál.

Abban ordít így az egyedüllét, aki mindig másra vár.

Ennek ellenére nem tudok adni, túl sokat adtam már,

nekem pedig csak pár szó jut, de az is hamar elszáll.

Bízom, mert bízni akarok rendületlen a szeretetben,

és hiszem, hogy ha Te nem, majd más adja nekem.

Féltve lopott szavak, hogy hasonlóvá váljak hozzád.

A földön itt már nem érhetlek el, talán majd odaát.