Lemegy a nap és nem látlak Téged,

fojtogat a szó, de annyira félek,

s bár megvallom, hogy belül mit érzek,

elhalnak körülöttem a fények.

Pedig tudom, hogy az út járható,

biztosan vállalható,

de az idő oly gyorsan elrepül,

mondd, ez a lázas vágy, hogyan teljesül?

Csak ez a tánc, csak ez a téboly,

félek olykor, s hibázom újból.

Ó, édes Istenem,

Te látod, hogy szeretem…

Mikor utolsót üt az óra,

akkor is várom újra.

Várom. Én. Újra…

s újra….

és újra.

Egy életen át.

Ahogy felszólal az utolsó fohász,

ahogy a szíved másnak nyújtod át,

tudom, hogy akkor veszítelek el.

Amikor lelked tüze másért lobban,

s amikor ajkam már nélkülöz és szomjan,

Te másra nevetsz, mint akkor rám rég.

Nem rettegek már,

belém írva a hit, az örök nyár,

az élni akarás, az újrakezdés, a vágyódás,

egy élethosszig tartó tanulás és utazás…

Felkel a nap és látom az arcod,

szavakba öntöm, hogyha akarod…

…vagy csendben őrzöm, hogy szeretlek Téged,

de akkor kigyulladnak az ünnepi fények?

Néha csak hagyni kell az életet áramlani,

az érzelmeket mégis őszintén felvállalni,

amíg nem késő végül.

Az idő úgyis gyorsan elrepül…

Mondd, ez a lázas vágy, hogyan teljesül?

Kiss Viktória