Nagyon hálás vagyok azokért a leckékért, amiket az Élet adott nekem. Azokért a tanulságokért, emberekért, amiktől/akiktől végül több lettem, és formálták a jellememet. Soha nem gondoltam volna, hogy minden értem van.

Egyszer egy kedves barátom azzal biztatott, hogy egy nap híres író válik majd belőlem. Bele sem gondoltam abba, hogy akár egy pillanat alatt valóra válhat, egyszerűen csak vittek magával a szavai, a lelke, az ölelése, amellyel végül utolsó találkozásunk nyugtázta. Számtalan veszteség ért, számtalan kimondatlan szó nyomja a szívemet, és azt kívánom, hogy nem neves író, hanem egy egyszerű lány legyek, aki még kimondhatná nekik a kimondhatatlant, aki még csak azért tenne dolgokat, mert szívből jönnek, s mert NEM muszáj… Megköszönni nekik, hogy életem részeivé váltak, és hogy nem voltak mások, mint áldások, amelyeket bár elmúlásba csomagolt az élet, segítettek nekem abban, hogy önmagam lehessek, hogy most az vagyok, aki, és hogy az idők távlatából is erőt adnak nekem abban az álomban edződni, amelyet féltve titkoltam a világ elől, mert hamisnak és idegennek tartottam azt. Egyre jobban érzem, hogyha a szív vezet, az univerzum meghajol. Egyre jobban tudom, hogy nem egy év, nem is kettő, hanem akár egy évtized is szükséges ahhoz, hogy a türelem és a kitartás sikert kovácsoljon. Közhelyek röpködhetnek, emberek köpködhetnek, már tudom, hogy ki vagyok. Egy helyét kereső, de önmagát egyre inkább, fokozatosan megismerő nő, aki soha senkinek nem akart rosszat, akárhogy is sültek el a tettei, akárhogy is vezették léptei…Sajnálom, ha valaha valakinek fájdalmat okoztam, és azt is, hogy meginogott a bizalmuk bennem. Ez úgy történhetett meg, hogy én már előtte réges-rég elástam magam…Márpedig aki magában sem bízik, másokban sem kelthet bizalmat önmaga irányába. Néha félek még a kihívásoktól, -hisz ahogy az egyik legnagyobb mesterem mondja, minél nagyobb célt ad az élet, annál nagyobb a félelem-de megküzdök azért, hogy higgyem, értékes, szerethető és élni érdemes egyén vagyok. Nem túlélni jöttünk ide, hanem megtalálni az ösvényt, ami a miénk, csakis a miénk, és amivel elkezdődhet nemcsak önmagunk, de egy igaz világ teremtése is. Ha eltűnne a megannyi elvárás, a számtalannyi muszáj, a dac, az indulat, a gyűlölet, az irigység, a harag, akkor létezne a Teremtés. Akkor hinnéd és tudnád, hogy a sok szenvedés csak egy jel volt, hogy egy nagyobb Terv része vagy, és hogy a legnagyobb probléma nem is probléma, hanem ajándék, ha helyesen közelítjük meg. Kihívásokra mindig is szükség lesz. Párbajokra önmagunkkal szemben. Dilemmák, melyek elkísérnek minket az úton, terhek, amelyeket nem lehet csak úgy elhajítani, hanem együtt szükséges élni velük. Pillanatok, melyek vissza nem hozhatóak, élmények, amelyek újra nem élhetőek, de voltak, szívünkben őrizve vannak, és tanulságaik által élünk tovább.

Bár híres író nem vagyok, legalább pár emberhez eljut az üzenetem, és ha már ez a bizonyos pár ember elgondolkodik rajta, kicsit átírva az életét, ráébredek arra, elsősorban másokért vagyok. Másokért, a magam álmainak útján. Szeretem a jóindulatú, jóra törekvő embereket, szeretem, hogy minden rossz egy nagyobb jóból eredő szükségszerű életélmény, tapasztalat…Szeretem, hogy minden egyes perc esélyt ad újra szeretni, élni, teremteni, hinni, hogy van folytatás…

Kiss Viktória

2020.09.27.