Vannak kérdések, amelyekre egyértelmű a válasz.

És vannak érzelmek, amelyek elsöpörhetetlenül kilépnek az egyértelműségekből.

Amikor szeretsz valakit, a szívedbe fészkel, és van, hogy ott örök szeretetet ír magának. Kutakodunk, titkon ránézünk a másikra, hogy mit csinál, hogy éppen kivel van, hogy sikeres és boldog-e. Akkor is, ha mi úgy érezzük, a helyünkön vagyunk. Ki merünk lépni a valóságunkból és elsiratni, ami volt, és ami lehetett volna. Nem szégyen visszaidézni a múlt gyönyöreit, amelyeket körbe leng az elmúlás szele. Tudjuk, hogy vége, de mézédes a kísértése.

A minap megkérdezte tőlem egy barátnőm, hogy bírtam a számomra fontos embereket elengedni, hagyni, hogy menjenek.

A válaszom az volt, hogy sehogy…

Hogy egy benső harc minden egyes nap ne gondolni arra, ami lehetett volna. De ostobaság már ezen filozofálni, mert bár közhely, de minden okkal történik, és hiszem, hogy egy nagyobb jó részeként.

„Én felnézek rád, mert minden rosszban meglátod a jót, és soha nem adod fel… …minden nap küzdesz.”

Jól lehet szavai melegséget adtak nekem, tudtam, hogy ezen igazság mögött hatalmas lemondás jár. Lelki erő nélkül pedig nem menne.

Biztosan éreztél Te is hasonlót. Azt, hogy eszedbe jut valaki vagy valami, és egyszer csak rádöbbensz, mindketten kellettetek a bukáshoz, és hogy a másik talán nem is akart rosszat, csak Te ragaszkodtál a beidegződéseidhez, a régi programjaidhoz, amelyek makacssága miatt nem láttad meg a másikat, nem fogtad meg az amúgy segítő kezet, és hagytad elmenni őt. Túl törékeny, naiv, makacs, ostoba voltál, és azt hitted, csakis Neked lehet igazad.

Néha eszembe jut, néha összeáll a kép, hogy milyennek gondoltak az emberek. Akik igazán szerettek és a dolgaim mögé láttak, már nagyrészt nincsenek velem, pedig ők tudták csak igazán, ki vagyok.  Azokban az időkben legalábbis. Olykor beugrik egy kép, egy mondat, egy buzdító ölelés, hogy „jó vagy”, hogy „több van benned, mint gondolnád”, hogy „ne adj túl sokat, engedd, hogy kaphass is…”

Hálás vagyok értük, mert az idők távlatából már tudom és érzem, mindvégig csak rá akartak ébreszteni az erőmre. Sokszor a saját erejükön felül is.

Vannak kérdések, amelyekre egyértelmű a válasz. És vannak érzelmek, amelyek elsöpörhetetlenül kilépnek az egyértelműségekből. Elmúlnak, és mégis magukban hordozzák az örökké csíráját, azonban egyértelmű lenne, hogy homályba vesznek és nem gondolunk rájuk többé, nemde?

Ehelyett tisztelettel és szeretettel fordulunk feléjük, amint van tudatszintünk felfogni, összerakni a mozaikokat, a miérteket.

Nem egyértelmű tehát, hogy az elmúlás feledést von maga után. Sőt.

Az igazi szeretet lényegisége mindent áthat, mindenen áthatol.

Kiss Viktória