Rengeteg információ és inger ér az utóbbi időkben, és olyan, mintha összesűrűsödne az életemben minden, ami az útkeresésemmel kapcsolatos. Megjelennek új emberek, éles élet-és döntéshelyzetek, amik próbára tesznek engem, hogy vajon tényleg tudom-e mit akarok, és meg is vagyok-e rá érve, vagy csak láttatom és magamban áltatom a képet, hogy már itt az ideje és képes vagyok rá, miközben még nem.

A lehetőségek határtalanok, ha hagyjuk, hogy a „most” diktáljon, és nem a régi berögzült tudatsémáknak adunk teret.

Olykor villanásszerűen beugranak képek a múltamból, amikhez aztán érzelmek társulnak. Ezek a kifejeződések elindítanak bennem néha egy gondolatlavinát, és a végén mindig ugyanoda lyukadok ki; ostorozom önmagam.

Mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy még most is a megbetegedéseimnek az oka a múltamhoz való ragaszkodás; ezért ragadok meg sokszor egy bizonyos „élet” -és tudatszinten.

Már megvan a felismerés, ami mindig többre sarkall, miszerint képes vagyok a gyógyulásra, és nem más kezébe, mástól teszem függővé az életem.

Az egyedül eltöltött idő megtanított rá valóban, hogyan legyek erős. Akkor is az voltam, mikor azt se tudtam, hogy leszek képes önmagam, totál egyedül orvosolni a problémát. Ez számtalanszor megfélemlített, de minden esetben egy dolog volt a siker titka: az adott helyzetbe beleállni, meghaladni, levonni belőle a tanulságot.

Igen, mindnyájunkban ott élnek tovább a traumatikus pontok, és talán mindig is megmaradnak, azonban szükséges megnyugodni abban a tudatban, hogy -akármilyen furcsa-a lelki fejlődésünk zálogai ezek.

Vajon merünk szembesülni velük?

Vajon, ha egy arc, egy hang, egy illat és egy esemény hatására bekapcsolnak nálunk a lelki érzékelők, akkor tudunk uralkodni magunkon, és irányításunk alá vonni az érzelmi behatásokat?

Még néha magamon is meglepődöm amikor azt vélem, hogy túltettem magam a múltamon, de aztán vannak még olyan pontjai, amik a „kellő időben” berobbannak a lélekbe, hogy próbára tegyenek.

Ma például eszembe jutott, hogy mennyire kiszolgáltatott voltam régen, érzelmileg és anyagilag egyaránt. Időszakok, amikor a betegségtudat dominált, mert kialakítottam magamról egy torz személyiségképet, és hagytam élni, megerősíteni azt. Valóban.

Körbebástyáztam magam olyan emberekkel, akikről azt gondoltam naivan, hogy a javamra szeretnének tenni, közben a félelmeiket ültetve belém elaltatták bennem a lángot. Akármennyire nehéz az idők távlatából bevallani, én választottam őket, én asszisztáltam nekik, magamnak mégis törekszem megbocsátani, mert valahol szándékosan voltam mellettük; ezt kellett akkor megtapasztalnom, hogy az legyek most, aki.

Minél mélyebb a gödör és rögösebb az út, annál nagyobb erőt ismerhetsz fel magadban, amit abból is nyersz, hogy rájössz, minek és kiknek nem akarsz az életedben teret adni.

Rajtam évekig spóroltak érzelmileg (és anyagilag is egyaránt), és akkor nem éreztem magam szerethetőnek. Arra utólag rájöttem, hogy mégis mekkora erő rejlett bennem és feltétel nélküli szeretet, hogy ennek ellenére tudtam szívből adni, valamint szolgálni. Persze, ez nem vezetett akkor sem végérvényesen jóra, hiszen érzelmi elfojtásokat, szeretethiányt éltem meg, sőt, fel sem ismertem akkor azt, amit az imént leírtam; hogy tulajdonképpen nagyon erős vagyok. A lelki karcok testi betegségeket is szültek, és talán maga a folyamat egyből gyökerezett: lemondtam az erőmről, megfogyatkozott a hitem önmagamban.

A gyógyulásom titka a felismerések sorozatából fakadó újjászületés vágya és az azzal járó hit, hogy amíg itt vagyok, addig teremtő és alkotó céllal veszek részt egy nagyobb jó tervének működésében.

Most is vannak nehézségek; mindig más formát öltve köszönnek rám. Még most is ott a visszaesés, az önvád, a döntésképtelenség, a harag, talán néha irigység is, a másokra való hárítás azzal kapcsolatban, hogy miért alakult úgy az életem, ahogy.

Az „itt és most”. Erre szükséges fókuszálni.

Készen állsz feladni a régi beidegződéseket és hinni a lelked gyógyító erejében?

Bízni abban, hogy bár a kereszted által egyéni útkeresőnek gondolhatod Önmagad, ennek ellenére sohasem vagy egyedül.

Számítunk, számítanak Rád…

Fotó: unsplash.com