Sokszor nem annak van a helye, aminek teret akarunk adni, és amikor azt hisszük, önmagunkról szól a történet, akkor fedi fel csak igazán szerepét az egyetemes szeretet.

Az ember gyarló, és vágyhat arra, hogy annyi hűtlen év után, ami elnyomásban tartotta, végre utat törhet a torkán akadt szavaknak, és talán a fojtogató árnyékaiból kilép, miközben azt meri érezni, hogy eljött a fényben való lemeztelenedés ideje. Hogy itt az alkalom megannyi kételkedő ember ellenére a legsebezhetőbb pillanatában is kilépni a nyilvánosság elé, hogy megmutassa; nem szégyen elbukni, és állni a pofonokat. Fáj, de mekkora győzelmet ír a jellem, ha nemhogy, csak kilép a változtatni akarás terébe, de még azt is vállalja, hogy mások megkövezik.

Tudom, tudom…és érzem, hogy ott van benned a mély hit lángjának szikrája, hogy „csakazértis” sikerül, és végre nem a külsőségek, valamint az ítélkező magatartás kerülnek végre előtérbe. Sőt… nem is a csillogásé lesz feltétlen a főszerep, hanem a lelked mélysége remegteti meg majd az érezni elfelejtő emberi szíveket.

Vágyod, hogy jöjjön, akarjon a pillanat, amikor végre valakinek a tekintete ragyog az álmaidtól, és nemcsak a Tiéd.

Vágyod a közösséget, ahol önmagad lehetsz, ahol tudtok minőségben kapcsolódni, ahol látják és éreztetik veled; érték vagy, kincs, amit félteni, óvni szükséges. Természetesen fordítva is érződik mindaz az a tisztelet, ami a feltétlen kapcsolódásotok egyik alap kapcsolódási pontja.

Szeretem és hálás vagyok azért a kevés emberért, akik enyhíteni képesek őszinte szeretetükkel és lényük melegségével a lelkem, és nem bántón; emberi módon törekednek arra, hogy a másiknak rávilágítsanak az erősségeire, és a hiányosságait is megvilágítsák, hogy még jobban képes legyen az illető a  fejlesztendő területekre fókuszálni, mialatt szép lassan kövezi ki magának és szeretteinek az utat.

Ami a Csillag születik műsor előválogatóján való szereplésemet illeti, a saját élettörténetem szerettem volna felszínre hozni, hogy kicsit végre hallja mindenki, akinek nyitott rá a szíve, és erőt meríthet akár belőle.

Végül rájöttem; akinek kell, így is hallja a csendben, aki pedig a zajban sem hallja meg, lehetek akármilyen hangos, nem fogja azt a magáénak tudni. Nem mondom, hogy nem esett jól csinosan mosolyogva a kamerákba nézni és táncolni, picikét érezni, hogy láthatnak, akik látni akarnak a fényben, és hogy én is elrugaszkodva egy parányit a valóságtól, kizárhatom annak olykor lélekromboló súlyát.

Most azonban ez a műsor hozta el nekem a lélekrombolást, vagyis hozta volna el, ha nem vagyok elég erős, és a lelkem nem állja a méltóságát.

Egész nap próbára lettem téve testileg is; a sok pózolás, vágóképek, imázsvideó forgatása, az, hogy a minimum emberi szükségleteket nem volt idő meglépni egy ekkora volumenű szereplés előtt (többször kellett valahogy vízhez jutnom, és enni például időm se volt..) A színpad előtt már ki voltam merülve a sok várakozástól, amikor pedig a zsűritagok elé kerültem, azt se tudtam már, hol vagyok a fáradtságtól (ebédelni se volt alkalmam a várakozásban, mert az öltözőben vártam a fellépésemre szerintem egy órát minimum biztosan. De nem tudom pontosan, összefolyt az idő…)

Amikor a reflektorfénybe kerültem és elkezdődött a zene a versem alatt, már éreztem, hogy nem lesz jó a produkcióm: a dallam elnyomott, a hangom erőtlen volt; technikailag (sem) éreztem helyén a dolgokat. A bohóckodás ment, sokszor el is nyomtak, pedig ez rólam kellett volna, hogy kivételesen szóljon, nem a zsűrik poéngyártásairól és megalázó játszmázásairól. Persze felvették a „nem akarlak kritizálni, meg hogy is mondjam úgy, hogy ne bántsalak meg” szerepet, de ahogy „tálalták” és kifelé közvetítették a megnyilvánulásaikat, az embertelen volt. Szerintem.

Enyhén szólva túl sokat is időztek a produkcióm értékelésén, de hát ki kell a műsoridőt valahogy tölteni. Gondolom élvezhető, hogy aki vevő rá, az együtt bólogat és botránkozik meg velük. Bár előfordulhat, hogy ez sem érdekli őket, csakhogy van az a pénz, az a hírnév, ami átszellemíti őket, és merik alpári módon megmutatni egy ilyen helyzetben is a valódi jellemüket. Ahogy az utána lévő interjúban (igaz, zokogva), de elmondtam, hogy elfelejtették, honnan indultak, és nem is feltétlenül az esett rosszul, ahogy kritizáltak (bár az is embertelen volt), hanem a módja, ahogy tették azt. Szerintem az ember igazi jelleme tényleg akkor mutatkozik meg, amikor éles a helyzet, és például beleül egy „elitnek gondolt zsűriszékbe”.

Nem, nem az bánt, hogy momentán szétszedtek az egész ország előtt, hanem, hogy sokaknak igaza volt az adott egyének és a műsor minősége/mibenléte kapcsán, de én mégis, már-már gyermeki naivsággal hittem az emberi voltukban, és mindegyikben láttam valamiféle szakmaiságot, annak ellenére, hogy egyes zsűritagoknak nem is volt sok köze ahhoz, hogy mondjuk valami igazán maradandó, értékálló produktumot leraktak volna az asztalra.

Szerintem azt sem tudják, milyen csillagot keresnek, de olyan könnyen vágták az arcomba, hogy ez a műsor a csillagkeresésről szól, és én nem vagyok az, továbbá, hogy érzelmeket se tudok közvetíteni. Na meg, hogy „hálivúdiasan giccses” vagyok.

Még tovább részletezhetném ezt a nevetséges helyzetet, de ami számomra valójában fontos ebből az egészből, hogy éreztem, akármilyen lett is a produkció, nem érdemeltem ezt a viselkedést, és igen, méltósággal a lelkemben viseltem a megaláztatást, úgy, hogy akkor és ott nem sírtam el magam, és talán a mikrofon se remegett a kezemben.

Boldog vagyok a sok órányi sírás ellenére is, mert amikor hazajöttem, „pár” fontos ember biztató üzenete várt rám az interneten keresztül, hogy szeretnek, hogy ragyogjak tovább, hogy drukkolnak nekem.  Igaz, ezt még reggel írták, mikor bíztak a továbbjutásomban, de tudom, hogy ezt ezen „szakmai” törésem ellenére se gondolják másképp. Legalábbis hiszem!

Abban a percben melegséget hoztak a szívembe akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, ezért pedig hála.

Hála azért is, hogy akármilyen állapotomban vagyok, kitartanak mellettem, és tudják, hogy egy nap az utamra találok.

Ahogy egy kedves ismerősöm írta: „ a világ vár, hogy megismerjen. Ragyogj tovább, szeretünk!”

…Ez most nem ebben a formában valósult meg, és nem is konkrétan ezzel a dologgal terveztem „berobbanni”. Igazából már nem is akarok berobbanni, csak folytatni azt a nagy utazást, amit a műveim adnak nekem, és talán még pár-pár személynek egyaránt. Már nincs vízió, hogy esélyem se legyen hamis illúziókat gyártani (mert hajlamos vagyok rá a naivitásomból fakadóan).

Egyszerűen csak én és az Isten, aki a soraim által emel, inspirál, mind engem, mind másokat egyaránt. Talán tényleg nem nekem való a szereplés, hogy kifelé közvetítsek, sokkal inkább a csendben, a soraim által, belülről éljem meg a varázst, és hagyjam másokban is éltetni a lángot.

Megyek tovább, a fejlesztendő hiányosságaimmal együtt, de dolgozom rajtuk. Nem könnyű, nem is lesz, sőt, most a legnehezebb. De a történtek miatti trauma megint csak közelebb vitt önmagamhoz.

Büszke vagyok rá, hogy már nem tudnak a pszichiátriai osztályra küldeni, mert 6 éve tünetmentes vagyok, és tudom, hogy az én kezemben van a kormány, én vagyok a saját életem kovácsa…

A tudatosság a kulcs, beleállni az adott helyzetbe akkor is, ha tudod, hogy szembeköpnek.

Egy a fontos: Te megtetted magadért, hű és következetes voltál Önmagadhoz. Ez a lényegi valóság és siker.

Kívánom, hogy Ti is, kedves követőim merjetek bátrak lenni az élet minden területén,  és fényként törekedni ragyogni abban a sötétségben, amibe mások rángatni akarnak, és van, hogy tudnak is.

Én ezt nem gyengeségnek nevezném; ez emberi vonás, ami bár csiszolatlanság, de legalább felismerhető és meghaladható.

A féltő szeretet most is óv engem. Istené, és azon kevés emberé, akiknek tetszik, amit képviselek, minden körülmények között és ellenére.

A gyertya fénye fellobban, az önvád alszik: az igazi bölcső és sír, ha szerethetek, mert szeretnek, és a szív nyugszik…

2025.07.06.

JKV