Amikor belebizsereg a tested,

amikor énekre zendül a lelked,

amikor szívből érzed a tetted,

amikor minden hamis gondolatod elfelejted,

amikor mosolyra nyílik a szád,

és kimondhatod, hogy igazság,

akkor vagy otthon.

Amikor emlékbe zár a börtönöd,

amikor valami múlandó s nem örök,

amikor illúziókba kapaszkodsz,

amikor másokra hárítod, hogy ő a rossz,

amikor veszteséged kifogásokat toboroz,

és elhagy az életérzés, már nem fokoz…

Úttalan utakon jársz.

Amikor új dallamokat ír az elme,

amikor nem táncol régi slágerekre,

amikor hatalmasra bontod a szárnyaid,

amikor felsóhajtasz, ó az álmaid,

amikor célokká edzed őket,

és nem érdekelnek, kik egykor legyőztek.

Akkor ismeretlen, de becses ösvényre hágsz.

Amikor nem tudsz már álmodni,

amikor ébren szeretsz ábrándozni,

amikor több a szó, mint a tett,

amikor totál homályos a helyed,

amikor fájlalod, hogy létezel,

és nem tudod, kit és mit keresel…

Akkor vakvágányon vagy.

Nem jobb, hát otthon?

Ahol a szív a lélekkel egy hullámhosszon?

Ahol elfelejted, aki voltál, azért, hogy A VALAKI LEGYÉL,

és ne tévedésben, hanem a vágyak útján remélj!

Nem jobb hát cselekedni?

Vetni, majd aratni, és nevetni?

Egy hely, ahol nem teremtesz börtönt,

ahol elnyered az örökkön-örökkönt.

Kiss Viktória