Dolgoztam én már egy mosodában is. Ott is takarítónőként, akárcsak a postán. Itt, ezen a helyen végleg megtanultam egy életre a leckét, hogy ne alkudjak meg magammal, és ne adjam fel az álmaim. Nem azért, hogy más mit mond, hanem hogy én ne erőszakoljam meg önmagamat ott legbelül. Ugyanis, ha magunkhoz nem méltó munkát végzünk, tehát nem úgy érezzük, hogy az a hivatásunk, csak napról napra jobban elfogyunk, amíg be nem következik a kiégés…

A mai gondolatomat egy emlék ihleti. Egy mondat, egy hirtelen kicsúszó, hamis ajkakról lepattant szó, ami felkavarta azokban az időkben a lelkemet, amikor a legnagyobb szükségem lett volna az elismerésre, arra, hogy jó és erős vagyok, amiért ezt a megtapasztalásomat, ha nem is szívből, de észből eltökélten végzem, hogy megtapasztaljam a leckét, amit szükséges megtanulnom, hogy ezt se kövessem el többé, ha ki szeretnék tartani az álmaim útján, ha el vágyom érni őket. S ha közelebb akarok kerülni önmagam megismeréséhez.

„Képzeld el, találkoztam egy fiúbarátommal…Mondta, hogy ő neki biztos nem kéne olyan nő, aki piszkos munkát végez, mások után takarítja a mocskot…”

Mindezt az ívet akkor kaptam „burkoltan”, vagy „tudattalan” az egykori, igaznak hitt barátnőm részéről, amikor amúgy is mélységesen fájt életem ezen periódusa és döntésemnek eme „súlyos”, ám inkább nehéz döntése. Igen, én vállaltam, hogy egy melegítőben „takarítsam a mocskot” …sokan lenéztek emiatt, a hozzám legközelebb állók pedig még csak a nevemet se ejtették ki, mikor kérdeztek rólam az ismerősök, azért, mert szégyellték, amit végzek. Én akkor és ott mégis beleadtam a szívem, még ha csak az eszem is akarta mindezt félelemből, rettegésből, kisebbségi komplexusból adódóan. Természetesen az élet visszaütött, és az a valaki, aki akarva-akaratlan ilyen szavakkal bombázott, most egy gyárban, vagy talán már ott sem gályázik. Vajon ő is ráébredt arra, amire én? Hogy olykor bár megalkuvóak vagyunk magunkkal szemben, inkább tegyünk az álmainkért, és tartsunk ki a döntéseink mellett, minthogy másokat nem értve ítélkezzünk felettük?

Nem bánom, hogy így alakult, hogy vége a vele való kapcsolatomnak, hogy akkor ezeket az érzéseket, történéseket éltem meg. A harcos énem bennem volt, van és lesz. S habár nem vagyok tökéletes, nem kívánok soha másoknak rosszat, inkább-ha fáj is- csendben maradok és „leköszönök”, magukra hagyva őket a hazugságaikban, a ferdítéseikben. Az már nem az én problémám, hatóköröm, hogy valótlant állítanak rólam, hogy a saját energiájuk gonoszságra pazarolják a teremtés helyett. Aztán lehet irigykedni, hogy a másik mit ér el ennek ellenére is, mikor ők az egeket bontják, addig Mi teljes koncentráltsággal felépítjük azt a határtalant, ahova az ő tudatuknak a  saját korlátaik és ártó szándékaik miatt nincs felszállás, csak a céltalan, sodródó toporgás marad.

A takarítás amúgy sem szégyen, sem alantas munka. Ki szívvel és becsülettel végzi, ugyanolyan értékes, mint bárki más.

Én a mai napig szeretek takarítani, és nem úgy fogom fel, hogy a piszokban nyúlkálok, hanem az eredményt látom, hogy utána illatos és patyolattiszta lesz minden, akár a lelkem, mikor szárnyalni vágyik, elengedve a múlt hazug, piszkos, illuzionált valóságát.

Kiss Viktória