Semmi kétségem nem volt afelől, hogy az élet elfelejtett létezni. Terméketlen volta fásulttá tette a mindennapokat, s bár lelkem folyton szárnyalni késztetett, hiányzott belőle a tűz, csak néha holmi szikra pattant benne, de az is gyorsan tovaszállva tört az égig. Mint a cigarettavég, mely lángra lobban, aztán égő vége hirtelen hamuba porladva él tovább.

Jól lehet, szerettem az életet, s vártam, hogy hív majd újra, játszani, érezni, nevetni, felérni a végtelenségig, a hit, a szabad akaratból történő döntéseim által. De száradt szívem olykor még szavakat sem talált, nemhogy érzelmeket csalt volna belőle akármi, vagy akárki. A megszokottság fásítja emberi lényünk, s bár céljaink vannak, az impulzusok kellő hiányában mindnyájan csak áhítozhatunk a tüzes, szenvedélyekkel teli utazásokról, kalandokról.

A lényünkből adódóan társas lények vagyunk, s ha fáj az egyedüllét, miközben célok sokaságának súlya nyom, a magány hamar ajtót nyit nekünk. Nem azért, mert talán nincs senkink, pont azért, mert „csak” a valakink van. Van, ami nem pótolható, az pedig szellemtársaink hiánya. Szükséges, hogy tanuljon élni az élet, újra talpra állítson minket, s noha le is morzsolódtak mellőlünk az igaznak hitt barátok, tudjunk kitartani addig, amíg a valódiakkal utunk össze nem ér…

Kiss Viktória