2025.06.24.

Az egyik legnagyobb gyengeségem, hogy hitetlenségből a szívemet el akarom pusztítani. De miért is jön a lényemből ez a mondhatni zsigeri késztetés, amikor már ezerszer bebizonyosodott, hogy elég erős vagyok hinni, és ez a hit mindig előbbre vitt eddig is az úton, és kifelé taszított folyamatosan a pokolból?

Azt hittem, elég egyszer ébredni, de az ember gyarló, és emberi tökéletlenségénél fogva képes hamar ismét álomba küldeni magát.

Most már tudom, hogy akkor nem vagyok az utamon, amikor tudatosul bennem, hogy csak nekem fontosak bizonyos dolgok, amikor csak én érzem, amit, a környezetemben, és hogyha csak én vagyok lelkes, de másban nem gyúl tűz az égő tekintetemre…

Az életembe többé nem férnek bele irreleváns lépések, méltatlan emberi kapcsolatok és zsákutcák: utak, amik nem az én lépéseimre vannak kikövezve.

Hibáztam sokszor, nem mentem fel magam.

Hibáztam, mert önmagam csaltam kelepcébe: megerőszakoltam a lelkem, belegázoltam a szívembe, mert hagytam magam kényszermegoldásokba tuszkolni, csakhogy megfeleljek másoknak. Abban a tudatban éltem nap mint nap, hogy belém van kódolva a hiba, ezért fut mindig zátonyra az életem, azonban, ha jobban belegondolok, ezek az élethelyzetek „csak” elég erős, illetve nyomatékos jelzések voltak megint arra, hogy tanuljam meg önmagam szeretni, kitartóan és nem szakaszosan, következetesen és nem megalkuvóan.

Olyan ijesztő magasságokba tud átcsapni a mélység! Soha nem voltam még így! Egyszerre érzem, hogy szétesek, de ezzel a széthullással mégis valami merőben más születik, éled életre és újjá.

Mintha most elég lenne az, hogy csak önmagamat látom a reflektorfényben, de ez a reflektorfény nem hírnevet és csillogást hoz, hanem hazavisz a belső békémbe, kivezetve igen, a belső békétlenségemből engem.

…Ismét távoznia kellett embereknek, újra el kellett múlnia viszontagságos vágyaknak, hogy tudjam, mi az ami biztos és igaz álom nehézségek idején, fókusz a jelenben a jövő irányába, és érdemi út a valódi cél felé. Mintha a homályból hirtelen felkiáltott volna a szívem, hogy segélykiáltásával egy érdemesebb élet felé iránytűként vezessen, miközben ráébresztett arra, hogy nem elbukni szégyen, hanem esélyt sem adni önmagunknak a megújulásra.

Igent mondani lényegi önmagunkra sok nemmel jár a külsőségekre válaszul.  Lehetőségnek álcázott utak, amik tényleg jót ígérnek, felemelkedést, anyagi bőséget, ugyanakkor kellő tudatossággal időben kibukik, hogy csak lassú méregitalok, amiket önfeladással lenyomunk a saját, amúgy is a keserűségtől száraz torkunkon.

…Fertőt látsz magad körül, és bár tudod, nem vagy tökéletes te sem, sőt…nagyon is gyenge és gyarló vagy, de még mindig a te szíved ragyog a legjobban, mert felismeri, tudja már ezt a gyengeséget, és változtatni akar ezen a csiszolatlanságon.

Látsz embereket magad körül teljesen megalkudni, lenyelni a kényszerfalatot, azonosulni hamis és rosszindulatú viselkedéssel, hogy a tömeg részének mondhassák magukat. Trendinek, elfogadottnak, erősnek, közben pedig olvad a cukormáz kívülről, mert belülről ők már rég elhitték, hogy ennyi jár nekik.

A különbség közted és köztük az, hogy Te beismered józanul: hibáztál nem kicsit, jelentőset és súlyosat. A lehető legnagyobb hibát követted le, mikor nemet mondtál magadra, és a lehető legnagyobb bűnt követted el azzal, hogy így a benned hívő embereknek is csalódást, fájdalmat okoztál. Magadból, és belőlük is kitaszítottál egy darabot a sötétségre. Koldusbotra juttattad a még meg sem születő hálát, hiszen nem is hagytad, hogy átlényegüljön benned. Csak azzal voltál elfoglalva, hogy bizonyítsd az igazad, s bár fel akartak ébreszteni a fényedre, te ragaszkodtál a sötétséghez.

Egyszer mintha végül elfogynának a szavak, és csak a csended marad, hogy diktálja a lépéseid.

Egy igazságra már biztosan ráébredtem:

Tapasztalnom kell, hogy lássak. Látnom kell, hogy megtapasztaljak. Igen, látnom kell és tapasztalni, hogy tudjak dönteni; merre és hogyan tovább.

Ha ennek pedig az az ára, hogy olykor kézen fog a sűrű sötét, akkor megyek vele, de csak egészen addig, amíg a fény újra nem hív, hogy ideje benne megnyugvást találva megfürödni.

Kérlek, higgy nekem: nem az fáj a legjobban, ha ostoroz a világ, hanem ha te önként rombolod le a belső templomod.

Sokszor a világ megkövetelné, hogy páncéllal védekezz, és falakat húzz végleg magad köré: elhidd, hogy csak és kizárólag rossz embereké a világ, és beteg a rendszer, a társadalom…

De bízz bennem: még szabaddá teheted magad, még ébredhetsz, még ragyoghatsz. Valami nagyszerű vár rád, amiben a nyomasztó fogságból megváltó szabadulás születik.

…Hiszem, hogy egyszer büszke lesz rám valaki olyan jellemvonásaim miatt, amiket más nem vett észre rajtam, és ami a legfájóbb, én sem önmagamon. Bízom benne, igen, hogy egy nap valaki azt mondja nekem: „miattad nem adtam fel”…

JKV