Nem értem, hogy miért záródnak ajtók, mikor nyílniuk kellene. Ugyanakkor hiszek az isteni időzítésben, és tudom, hogy eljöhet az én időm is, ha kellőképp képzem magam és beleállok a fejlődésemet szolgáló helyzetekbe. Ami az érdekes azonban, hogy folyton afelé tartok, amit szeretnék elkerülni, és ami kiváltság lenne a részemre, az végezetül mindig zsákutcába hajt.

Most azonban más perspektívából közelítem meg a dolgokat, és már nem várom, hogy a körülmény jöjjön el értem, hanem hogy én legyek maga a cselekvés, ami megszüli a lehetőséget, hogy valóra váltsa a legféltettebb vágyait.

Jelen vagyok abban a vihar előtti csendben, ami előkészít arra, hogy önmagam legerősebb és leghitelesebb változatává váljak. A vihar sem pusztító és borzalmas céllal érkezik, sőt, azért jön el értem, hogy legyen esélyem stabilan helytállva legyőzni, a győzelmem által pedig felülkerekedni a félelmeimen.

…A legfélelmetesebbnek és legveszedelmesebbnek tűnő rész, amikor megszólal a lelkedben az a bizonyos hang, hogy tényleg magad vagy, és érdemben nem tud más segíteni, felemelni, megváltani téged. Kiáltasz, de nem hallják meg, és ha végül hallják is, majd elfordítják a fejüket.

Nem fogják sokan érteni a mélységedet, azt, hogy Te a tünékeny világban maradandót szeretnél alkotni. Nem csak hogy nem fogják érteni, aki érti, sem biztos, hogy tudomást vágyik venni róla. Zavaró ugyanis, ha valaki mély érzelmekkel felkavarja a mindennapok kiszámíthatóságát, és merőben másnak ígérkezik, mint amit a világ, a társadalom megszokott…

Halkul a kétkedők károgásának hangja, és már nem fáj, ha valaki – önzően, akár irigységből -lemond rólad, akiben hittél. A csend megnemesít, a saját önmagad csendje. Nem fog majd feltűnni, de nem a csend választ Téged; Te teszed magad késszé és nyitottá a csendre, mivel valahol legbelül érzed, az erő onnét jön, ahol a csend az úr, és a zajnak nincs létjogosultsága.

Kiválasztottá válsz. Akkor pedig nem kívülről várt és remélt megerősítésekért fogsz játszmázni, hanem felvállalva valódi Önmagad bizonyságot írsz az értékeidbe. Nem hited lesz akkor, hanem olyan Isten-tudatot, ami megkérdőjelezhetetlenül érzékeli az örökkévalót. Biztos leszel abban, hogy része vagy ennek a mindenségnek, mégsem válsz kiszolgáltatottá, függővé. Akiben ott rejlik az isteni szikra, az önmagában is egy felhatalmazás a teremtésre.

Na, erre tanít a csend. Hogy érezd, hogy megtapasztald a saját erőd, és hogy meghalld a saját hangod. Mindezek által idővel úgyis elhiszed, hogy küldetéssel jöttél erre a földre, az erőd pedig tudattá fogan, hogy igen, egyedül oldod meg, járod meg, haladod meg és írod teremtő folyamattá az utad. Nem lesz szükséged már rég senkire. Aki érkezik, áldással fogadod, mint égi ajándékot, aki pedig bánt, azt figyelmen kívül hagyod, miközben ez az illető mindig emlékeztetni fog az alázatra, arra, hogy milyen nem akarsz lenni.

Még nem mindent értesz, de az a biztos tudatosság, hogy minden a javadra történik, már önmagában old a lelked súlyain. Idővel a kétkedőid legnagyobb megdöbbenésére ismét önerőből szárnyakat bontasz. Érezd, tudd, mielőtt megtörténne, hogy Tiéd a végtelen!