Éreztem már nehéznek az életem. Ezek a nehézségek mindig más arcukat mutatták, és más formákat öltve törtek be az életembe.

Most már tudatos fejjel tudom, hogy sokszor a nehézség maga az elme játéka volt, aminek hagytam magam behódolni. Tegyük fel, mégha lett is volna okom rá, hogy úgy érezzek ahogy – és nem csak beleláttam valamit valótlanul az adott szituációba – akkor sem volt kötelező érvényű önmagammal szembemenni. De én szembementem, és megfosztottam magam attól az egyetlen valódi ütőkártyától, amivel élhettem volna: a hozzáállásomtól, a reakciómtól, a döntési szabadságomtól, hogy ne engedjem magam alágyűrni a valós vagy vélt mélységnek.

Egy olyan időszakot élek meg, amikor ez a dolog megannyi fájdalom hatására a tudatosodás felszínére tört, mert valahol belül ezt meg akartam haladni, és rájönni a megoldásra. Ott  hibáztam el, hogy nem őriztem meg a lélekjelenlétem, és kifelé akartam megfelelni, amikor a belső törődés a magam irányába lett volna az érdemi válasz.

Sokszor a legerősebb kapaszkodótól fosztjuk meg önmagunkat: Önmagunktól.

Van, hogy nem marad ugyanis semmi lelki fonalunk, amihez kapcsolódni tudnánk minőségileg, és ami van, azzal nem élünk, mert a külvilág felé törekszünk őrült bolond módjára hajtani, miközben az értékünk abban mérjük, hogy hogyan bánnak velünk az emberek.

Az emberek azonban sokszor csak igényeket támasztanak felénk, és nem a lelkünkhöz szeretnének ténylegesen kapcsolódni. Ezt számos dologból tudhatod, ha jól figyelsz; nem feltétlenül rájuk, hanem Önmagadra. A belsőd az iránytű, a szíved, az intuíciód, hogy a valódi az tényleg valódi-e, vagy csak szeretethiányból vagy vágyvezérelt gondolkodásból akarod-e azt érezni, hogy érdemes az adott illető a szeretetedre, arra, hogy az életutad része legyen.

A képlet oly egyszerű: aki szeret, időt szán Rád, válaszol az üzeneteidre, hiszen nem nehézség, sokkal inkább egy lehetőség neki arra, hogy ismét közel érezzen magához, mert közel is szeretne érezni. Minden más egyértelmű kifogás…

Eleinte megijedtem, már nem, ha önmagamat találom csak a saját társaságomban. Nem vagyok tökéletes, sokszor megbukok még önmagam előtt is, de tudom, hogy ezekben az esetekben egy próbatételnek vagyok én is kitéve, hogy jobb emberré váljak.

Nem feltétlenül az a probléma ugyanis, ha hibázol és másoknak csalódást okozol (hisz emberből vagy, és nemcsak erő, hanem gyengeség is kovácsolt). Az igazi bukás, ha nem akarod a tudatosságod fényébe integrálni, hogy máskor ezt másképp kellene csinálni, mert sem neked, sem a másiknak nem vált a javára az adott viselkedésed, mentalitásod, nézőpontod.

A legnehezebb, ha egyszerre kell önmagadat meghaladnod, és még mások gyarlósága is rád nehezedik. Az akaraterő valódi próbatétele.

Már nem akarsz kifelé figyelni és megfelelni, de ami a legfontosabb: fel akarod építeni újra önmagad, önmagad miatt, önmagadért. Érezni vágyod végre, hogy a saját fényed melege végérvényesen az örök biztonságod és megnyugvásod forrása legyen, de ehhez az szükséges, hogy soha ne felejtsd el, amit ezekben az időkben megtanultál. Mert lesz siker, ami elvakíthat, kudarc, ami elgyengíthet, de visszatérni Önmagadhoz minden körülmény ellenére az igazi erő.

Most ezt tanulod. Függetlenedni a külvilágtól, szeretni Önmagad feltételek nélkül szimplán csak azért, mert vagy, és mert tudod, minden bukásod ellenére végül következetes munkával a Szeretet mellett döntesz.

Sokan nem kérnek majd belőled, mert egyszerűen  nem fognak érteni és nem tudják kezelni se a gyengeséged, se az erőd. Nem kell, hogy értsék; a lényegi szeretet majd úgyis melléd pártol. Amint elfogadod Önmagad, az Univerzum is elindul Feléd, hogy Rád ragyogtassa a kegyelmét. Így lesz béke ott, ahol eddig békétlenség uralkodott, és szeretet a háborúk helyett.

Tudod miért?

Mert tudsz Önmagadból erőt merítve majd másokat is szolgálni. De csak azokért lépsz a színre, akik valóban igénylik majd a társaságod, akik tényleg látják majd az értékeid, és akik – bármi történjék – őszintén szeretnének majd kapcsolódni hozzád. Nem jár mindenkinek a feltétel nélküli, önzetlen emberi kapcsolat, és sem másféle „siker”. Csakis annak, aki a saját árnyékaitól nem ijed meg, és aki végre egy váratlan, elhagyatott percben, mikor majdnem feladná, gondos, de határozott erővel szembefordul feléjük:

„Annyi évig fájt miattatok a lelkem. Most itt az ideje a részemmé válni, és az elfogadásban egymásra találva utat törni a szeretet felé…”