Van, hogy mélyebben alszik benned a benső lényed, mint gondolnád. Azt hiszed, hogy csak most, a felnőttlét mezsgyéjén táncolva vagy a tapasztalattal együtt a gyarlóságokkal is „gazdagabb”, pedig már jóval azelőtt futottak öntudatlanul is káros programok benned, mint azt gondoltad volna.

Én például azt érzem felnőttfejjel, hogy gyermekként tökéletes voltam, tele vággyal és tettrekészséggel, olthatatlan tűzzel és lelkesedéssel a szívemben. Azt éreztem igen, egészen a mai napig, hogy akkor nem volt hibám, mert a gyermeki tisztaság és a célok elérése iránti akarat mindent tarolt.

Aztán a mai nap édesapám egy olyan emléket emlegetett, amire én így felnőttként abszolút nem emlékeztem.  Ezen emlék révén megtört bennem az a bizonyos gyermeki tökéletességbe vetett hit, és rájöttem, hogy túl idealista vagyok mind a mai napig. Nem akarom beismerni, hogy az, aki vagyok, az régebb óta bennem munkálkodik, mint hogy gondolni merném, s hogy az élet elém dobja egész addig a leckéket, helyzeteket, embereket tanításra, amíg meg nem oldom, fel nem oldom, be nem építem a jellemembe a levont következtetéseket.

„Olyan vagy, mint a húgod. Mindenbe belekezdesz, aztán ideig-óráig tart a lelkesedésed…”

Fájt ez a kijelentés. De nyilván, nem fájt volna, ha nem érzem valahol igaznak. Ahhoz azonban, hogy túlságosan hibáztassam magam a szalmaláng-lelkesedéseimért és pillanatnyi felindulásaimért, már elég érett voltam, s tudtam jól, hogy ez a mondat mélyebb önismeretre szeretne rávilágítani engem. Bár édesapám nem elég tudatos, így a kijelentése sem volt az, s nem is sejthette, hogy bennem ez a mondata majd elindít egy gondolatlavinát, aminek a végén összeállnak hiányzó, tört mozaikok.

Sokszor kerestem rá a választ, miért nem vagyok kitartó bizonyos dolgokban, mikor más leteszi a voksát valami mellett, és azt átgondoltan, kitartóan végig is csinálja. Számtalanszor kínzott a tudat, hogy bár tehetségem van, de akaratom sok esetben nincs dolgokért tenni, dolgokért küzdeni és végigmenni a hozzájuk vezető göröngyös úton. Ahol volt egy kis izzadság, verejték és munka, onnan idő előtt megfutamodtam. Ugyanakkor a vágy megdönthetetlennek tűnt, de a tettek a vágyott cél felé már kevésbé.

Ekkor jött a felismerés, hogy nem holmi „belekorosodtam, mert egyre idősebb leszek” dologról van szó, hanem pont, hogy „gyermekkorom óta hozott nyavalya” az, amiből gyökerezik ez a megoldandó probléma.

Egy biciklivel kezdődött az egész. Apa elmondása szerint egy fullos biciklivel, amit ő vett nekem. Egy fullos bicaj, amire életemben csak egyszer ültem fel. Az óvó néni és a kortársaim kíséretében csak egyszer, a parkerdőbe vezető úton. Édesapám elmondása szerint visszafele már nem ment a tekerés, úgy húztak szinte haza, hisz állítólag nagyon elfáradtam.

Nos, gyermek voltam, s a valóság torzítható. Apukám álláspontja csak egy dolog, de ezzel van dolgom, mert ez maradt meg az idők távlatából nekem.

Az biztos, hogy megkaptam anyagilag mindent, de az is, hogy a jelenlegi élethelyzetemből kiindulva már nem magamat okolom. Gyermek voltam, s valószínűleg káros volt a minta. Ezt a szüleim mostani életkörülményei is tükrözik. S hogy miért nem vettem magamra hát ezt a kijelentést annyira? Mert tudom, hogy én azóta-akármilyen nehéz- hajtani szeretném azt a biciklit, oda is meg vissza, kitartóan megülve azt.

Egyszerűen megértettem, hogy nem vagyok akkora hibás, mint amekkora bűnt tulajdonítok magamnak részemül. Nem szabad okolnunk magunk a gyarlóságainkért, hiszen lehet, hogy nem is a mi valódi részeink azok, hanem mástól örökölt káros minták.

Látom a szüleim életét, tapasztalom, ahogyan élnek. Középszerű életbe gyötört túlélő üzemmód, azon az elven, hogy kis energiabefektetés, de valamiféle nagyobb várható megtérülés fejében. Már ott gyermekként megéreztem ebből a felfogásból valamit, és igen…könnyebb volt, néha ma is sokszor könnyebb elhajítani a biciklit, mint venni egy mély levegőt, és tovább tekerni azt.

A felmenőinktől örökölt káros minta persze nem mentség arra, hogy ne akarjunk változtatni.

A fullos bicikli edzi az akaratot (de a nem fullos is ).

S ha az az akarat elég kitartó, meg lesz a visszaút is. Vissza a rendes kerékvágásba, tovább az álmokért.

Kiss Viktória