Az elmúlt időkben szomorúan és kiábrándultan tapasztalom, hogy mennyire kihalt az emberekből a kedvesség, a nőkből a báj, a férfiakból az érzelem.  Persze ezek csak példák arra, hogy mi tűnt el, de még lehetne sorolni. Sokszor azt sem értem, miért néznek rám merev tekintettel és kiégett szívvel, ha még tudok egy irányba szenvedéllyel élni, s lelkes lenni. Annyi mindenük meg van az embereknek, de mégis hálátlanok, pedig nem minden természetes, ami megadatik. Beáll náluk a napi rutin, s nincsen hálaérzet…tapossák a gázt, és igen…nincs idő fékezni, lassítani, átélni a végtelent, de ha azt nem is, legalább egy momentumba rejtett varázsát.

Sokan csak az adott pillanatban teszik magukat oda (ha odateszik), de hosszútávon elszáll a szó, elmarad a tett. Akár a saját véredben is csalódhatsz, így miért lepődsz még meg, ha idegenek dobnak félre, magadra hagyva Téged?

Romlottak az emberek.

Arra forognak, amerre az érdek diktál. Akiből nincs haszon, az mehet az érdektelenség süllyesztőjébe.

Amikor a saját szeretted nem kérdezi meg hogy vagy, és a saját testvérlelked beszél le az álmaidról, akkor ott már gond van…

Sokan sokat ígérnek, de keveset adnak.

Mit lehet hát tenni, ha a szenvedélyed ki akarják ölni a mindennapok? Ha lassan elfogy az erő, mert körülötted érdektelen, közönyös, semleges mindenki és minden?

Tudom, lehetne nagyokat mondanom, de én sem tudom a megoldást.

Talán megint csak a célok, amik előre hajthatnak, amik kapaszkodóul szolgálhatnak. S a hit, hogy a hozzád méltó embereket képes vagy bevonzani, észrevenni, befogadni ezen a választott úton.

Kiss Viktória