Egyre jobban magam előtt látom. S bár olyan, mintha fél életemet tettem volna vakvágányra, mégsem szomorkodom. Attól a perctől ugyanis, mikor megérted, mikor megérzed, mikor végre meglátod a célt, végtelen szabadságra teszel szert.

Nekem már meg van a szabadságom. Mindig is volt, de amíg tudatlanságomban nem ismertem fel az erejét, a használhatóságát, azt, hogy én kontrollálom, addig ment az idő és a lehetőségek eltékozlása.

Most feltettem az életem egy célra. Akárki mondja, hogy nincs értelme, hogy abból nem lehet megélni, hogy egyáltalán minek, én annak ellenére teszem, mert szenvedélyből jön, és mert mást nem is tudok küldetésemként elképzelni. S mivel ez a vágy égetődött a szívembe, hiszem, hogy erre is rendeltettem.

Egyik munkanapomon két kollegám beszélgetéséből kihallatszódott egy mondat velem kapcsolatban. Egyikőjük dicsért, hogy milyen szép verseket írok, s hogy van tehetségem, a másikuk így reagált: Te olvasod a Viki hülyeségeit?

Már nem ütött szíven, viszont megmaradt bennem ez a „gondolat”.

Hogy hülyeség? Hogy lehet olyat mondani egy teremtésre, hogy hülyeség?! Hogy lehet nem tisztelni más álmait, mindezt úgy, hogy nem is tudom, tulajdonképpen miről ír, beszél, miben hisz, milyen elveket vall?…

Persze viccesre lett fogva a diskurzus, de bennem benyomódott egy rég lecsengett emlék indítógombja.

Irónikus megjegyzések, csúfolódások, hogy nem tudok írni.

Sosem felejtem el, középiskolában volt egy nálam talán tehetségesebb osztálytársam, akinek már akkor versei jelentek meg nem is akármilyen antológiákban. Én akkor még csak otthon skiccelgettem, körmölgettem le a verseim egy naplóba.

Hogy megaláztak az állítólagos barátnőim-akik nyilván rivalizáltak velem és nem is voltak igazi barátok (mindezt egyházi iskolában)!

A sebek mélyültek, a hitem magamban tartaléklángra kapcsolt, és én évekre feladtam az álmaim, falakat húzva koldultam a szeretetet, önként vállalt börtönbe taszítottam magam. Miattuk (is). Mert hagytam nekik játszóteret, mert engedtem, hogy megsemmisítsenek a céljaimmal, a gyermekkori álmaimmal és lelkesedésemmel együtt.

Ti olvassátok a Viki hülyeségeit?…

Csak kacagom az idők távlatából, hogy sikerült önerőből felállnom, és hogy mindaz, amit ők kicsinek hittek, egy végtelen nagy értékkel bíró kis apró gondolatmorzsák voltak már akkor az életemből, az életemről.

A múlt hét végén derült ki, hogy megint bekerülök egy antológiába, és azóta egy FB magazin oldalon (Kalamáris Magazin) is publikálásra került egy művem. (Eddig egy művem).

Hálás szívvel gondolok azokra, akik akkor is mertek mellettem, értem felszólalni, amikor a többség kiközösített.

Hálás vagyok értük, értetek.

Azt nem írom, hogy velem felszólalni, mert amint említettem, a csendet választottam ahelyett, hogy magabiztosan kiálltam volna magamért. De mentségemre szolgáljon, hogy gyermek voltam, lelkes, ám gyenge és sebezhető. Esendő, gyámoltalan. Védtelen.

Nos. Én kíváncsi lennék azért arra, mi a válaszod erre a kérdésre:

Te olvasod a Viki „hülyeségeit?”

Bízom benne igen, különben nem lennél itt velem az utolsó sorokig.

Köszönöm Neked. :))

Kiss Viktória