A félelmeink gátakat állítanak elénk, és mégis egyre nehezebb rájuk nemet mondani. Aki egy kicsit is beengedi a sötétséget, annak nem lesz könnyű belőle kimászni.

Úgy éljük le az életünket, hogy mindig többet és jobbat remélünk, valamint folyton várunk valamire vagy valakire. Onnét lehet tudni, hogy nem élünk teljes szívvel, ha már nincs miben hinni és nincs mire várakozni, ha nem hoz lázba semmi, ha eltemetett emlékeket hozunk a felszínre, és állandóan megsiratjuk azokat.

Az ember sokszor homokba dugja a fejét és teszi a kötelességeit, abban bízva, hogy ami lelke titkos zugaiba lett száműzve, az mélyen elaltatható. De nem…elég egy parányi szikra neki, elég egy ismerősnek tűnő hang vagy régről visszatükröződő arc, akkor pedig mintha elölről kezdődne minden.

Észre sem vesszük, hogy már nincs értelme ezen képek és emlékek miatt dobogtatni a szívünket, hiszen letűnt álmok, vagy elszalasztott lehetőségek, amik nem térnek vissza soha már.

Mindig van azonban kiút, amíg a szív életet szeretne pumpálni magába, amíg hajtja a „maradni vágyom” érzés itt a földön, amíg a lelke határtalanul szeretni akar, megtapasztalva azt, amire igazán született; a szeretet általi halhatatlanságot.

Néha nem kell több egy kedves szónál, egy biztató ölelésnél, egy baráti mosolynál, csak hogy érezzük ezt a halhatatlanságot, hogy egy kicsit is megérintsen minket.

Lesznek pillanatok, amikor végeláthatatlanul találkoznak szívek, és ha össze is törnek egymás miatt, végül folyton-folyvást, a távolból is érzik egymást.

Személyek, akikről túl sokat feltételeztél, közben ők csak elvették tőled a féltve őrzött lélekdarabokat.

Persze, voltak olyan esetek is, amikor az emberek hitet szavaztak neked, majd Te okoztál nekik csalódást.

Egy perc, amikor feltettél mindent egy lapra, aztán vesztesként távoztál, újra győzni pedig már nem volt sem lehetőséged, sem akaratod.

Nagyra nőtt álmok hajszolták a képzeleted, és igen, mertél nagyot álmodni akkor is, mikor mindenki csak visszahúzott. Ledöbbentél, mikor igazuk lett, mert elfelejtettél magadban hinni, mikor feladtad a reményt a jobbra, arra, ami méltóbb hozzád.

Visszatértél magadhoz, vádoltad magad, amiért lemondtál az erődről, de kitartásod nem volt újrakezdeni. Elveszettnek érezted magad, egynek a sok közül, egy porszemnek, aki jelentéktelen emberek, családtagok, a társadalom számára.

Fellélegeztél, mert megkönnyebbültél az igazságtól. Kegyetlenül fájt, de legalább feladtad azt, ami nem szolgált Téged. A gondolatot, hogy valakinek túl fontos vagy, és hogy vannak, akik szívből szurkolnak Neked.

Egyedül maradtál az erőddel, mígnem rádöbbentél arra, hogy egy esélyed van; saját magad erejéből felébredni, talpra állni, teremteni és kitartani.

Eleinte megijeszt ez a szabadság, a tudat, hogy nem függsz semmitől és senkitől. Legvégül, minden lélekjelenléteddel azért dolgozol minden nap, hogy mindaz, amit megálmodtál, egy nap értelmet nyerjen, és hogy valóra váljon…