Szeretném a kezembe venni az irányítást. Elhinni, hogy képes vagyok rá, annak ellenére, hogy nem maradt mellettem sok ember.

Távoztak barátok, lettek belőlük ellenségek, idegenek, idővel ismeretlen arcok. És én már csak megfakult emlékfoszlányokkal kapaszkodtam beléjük, teljesen, egészen az elidegenedésig. A pontig, amikor döntést hoztam fejben, de inkább a szívemben, hogy nem szeretnék velük már foglalkozni, hogy hagyom menni őket, hogy kikövezem előttük az utat, csak többé szembe ne nézzenek velem, s menjenek, mintha sose ismertek volna.

Fáj választani a magányt a társaság helyett, csendre ítélni magad, mikor ordítanál, és lábadozni, amikor a határaidat szeretted volna feszegetni.

A céltalanság megöl, a célokért olykor elbukni? Megerősít.

Milyen érdekes az élet!

Aki ma a kezedet fogja, holnap lehet, hogy már nem akar az életed része lenni. Vagy éppenséggel Te eszmélsz rá, hogy hamis, látszatkapcsolatot ápoltál, és igen, beismered: halott virágot locsoltál.

Amikor távozol, lesz, aki utoljára még beléd rúg. Ami ennél bosszantóbb, hogy talán nem szól már hozzád egy szót se, csak hagyja, hogy felemésszenek Téged a Benned hatalmasodó kérdőjelek.

A csend az, ami igazán tud kínozni, a néma gyász, a megválaszolatlan kérdések, az űr, amit már egyikőtök se akar betölteni, mert érzitek mind a ketten, elmúlt, és vissza nem fordítható az, ami kialakult köztetek.

Még mondanád, még ordítanád, még vágynád, még torkodon akadva a szavakkal nyögnéd, hogy fontos neked, de porba hull a bátorságod, és a dac elzárja a szívedet.

Mész tovább, hol reményekkel, hol kétségekkel telve, mert tudod, hiszed, nagy út, nemes cél vár Rád.