Fontos a megújulás, mert benne van az örökkévaló élet. Ha ugyanis le tudjuk vetni a régi meggyőződéseinket, határtalan boldogságra tehetünk szert. Nem a világban meglelt boldogságról beszélek, mert az nem lehet tartós. A világ mulandó, és ha van is egy pillanatnyi határtalanságérzet benne, elmúlik, mint minden más, amit a fizikai világ teremt.

Sokan mondják, hogy a túlélés ösztönös és az zsigeri bennünk, de valójában mindnyájan belül arra törekszünk, hogy boldogok legyünk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megízleljük az alkotás örömét, és teremteni leszünk képesek, azáltal, hogy ledöntjük az elme korlátait. A kérdés csupán az, hogy hiszünk-e annak a programnak, ami bennünk fut, vagy meg tudjuk kérdőjelezni, és így igényt formálunk a felismerésekre?

Engem mindig foglalkoztatott, és a mai napig foglalkoztat, hogy mi a célom a földön, hogy miért nem tudok beállni a sorba, hogy miért állok ellen a történéseknek, a változásnak, és hogy miért nem tudom elfogadni, ami van, örülni neki és megáldani. Talán mert mindig bennem van az ellenállás és az a sok tévgondolat, amit hagyok az elmém ózsdi bakelitjeként forogni. Igen, ózsdi, régi, ütött-kopott, évek óta forgatott lemez, de mégis hiszek neki.  Gyermekkorom óta hallgattam, hogy más emberré kéne válnom, hogy mást kéne képviselnem, mint amiben hiszek. Egy idő után, ebből kifolyólag kialakult bennem a gondolat, hogy talán nem is vagyok elég jó és elfogadható sem a családom, sem a társadalom számára. Aztán jött a sok rosszakaró, irigy, és a gondolatokból érzések lettek, az érzésekből meggyőződések, azokból pedig tudatalatti programok. A rabjukká váltam, és nem elég tudatos emberként hagytam a félelmet, a kétséget, a bizonytalanságot manifesztálódni az életemben.

Amiben hiszel és innentől kezdve a meggyőződéseddé válik, azt fogod megtapasztalni a világban. Amikor elhittem, hogy nem vagyok elég jó, a gondolataim elszívták azt az erőt, amit a teremtésre tudtam volna fordítani, és így tényleg ez az érzés még erősebb lett, a fizikai világban pedig valamiképpen teret nyert magának, aminek következményeképpen– mondhatni- eltékozoltam az éveket.

Évek, amikor „csak úgy voltam”, és éldegéltem a hiány tudatával. Az igazi erőt egy idő után az adta, hogy érdekelt az ok, amiért nem működik az életem. Ez a késztetés pedig okozott bennem egyfajta felismerések iránti szomjúságot. Szerettem volna megújulni, mert éreztem, hogy „elszáradtak a levelek”, és elfelejtettem élni. Vallottam, hogy a szenvedés nemesíti a jellemet, azonban inkább eljuttat a megismeréshez, ahhoz, hogy közelebb kerülj a saját benső határtalanságodhoz.

Ez a fizikai világ nem abszolút; relatív. Ha fényként szeretnél élni, mások életében maradandó érzéseket, emlékeket, élményeket hagyva, akkor előbb végig kell menned a sötétségen, le szükséges küzdened azt. Csak akkor tudsz fény lenni, ha tudod, mert megtapasztaltad, mi a sötétség. A sötétséghez képest vagy fény, és ez a fény a saját istenséged záloga. A valódi fény megáldja a sötétséget, mert az teszi jelenvaló a létét, mert az kell ahhoz, hogy azzá váljon, ami valóban a rendeltetése.

Én nem hiszem, hogy még teljes fénnyel ragyogok, most még nem. De bízom benne, hogy a továbbiakban is képes leszek a gondolataim által hatással lenni másokra, ám ahhoz, hogy mások sötétségébe fényt vigyek és ez által hitelessé váljak, magamnak is szükséges túljutnom ezen a sötétségen. Igazán maradandó dolgot csak így alkothatok. Amikor pedig látom mások életében a változást, amit én idéztem elő, az érzést, amit én csaltam ki, akkor már tudom, hogy megérte. Megérte, mert megtanultam, hogy az életem nem rólam szól, hanem mindenkiről, akinek megérintem a lelkét.