Az utóbbi idők tanítottak meg rá, hogy (ahogyan az egyik filmben hallottam) a rossz terv is jobb, minthogyha nincs terv.

Nem gondoltam volna, hogy ez a mondat sok erőt ad nekem, de amikor meghallottam, már akkor éreztem, hogy megszólít engem. Az elmúlt napjaim ennek az üzenetnek a szellemébe forgattam bele, és olyan helyzetekbe is beleálltam, amik az elején szinte esélytelennek tűntek, hogy egyáltalán meg tudnak oldódni.

Van, hogy az ember elengedné azt, amit már nem érez a magáénak, ugyanakkor csak a félelem mozgósítja benne a kétségeket, különben odatenné, és még neki szentelné magát az adott célnak. Én is a félelmeim rabja voltam már jó ideje, amíg az élet meg nem mutatta, hogy nem érdemes feladni az álmot a benső, megoldásra váró dilemmák miatt, illetve hogyha egy terv látszólag összeomlik (annak ellenére, hogy odatettem magam), akkor ne keseregjek, mert nem bennem adódott a hiba, szimplán a környezet diktálta az iramot, az irreális elvárásokat, az igazságtalan helyzeteket.

Egyetem mellett munkát keresek, és nem titok, hogy a tanulmányaimat is feladtam volna azért, hogy „jöjjön a lé”. Amúgy sem szeretném, hogy a párom vigyen minden „terhet”. Ugyanakkor ért egy törés, ami után megszűntem görcsösnek lenni, és sajnos vagy nem, de egy időre félretettem emiatt a témát. Úgy érzem egy jel, hogy ne adjam fel azt, ami valóban a sorsom Isten akarata által. Másrészt ez a bizonyos „törés” rávezetett egy felszabadító érzésre, arra, hogy szabad vagyok, és ha érzem belül azt, hogy tudásom legjavát adtam, akkor nincs értelme mások miatt felemészteni, széttépni, marcangolni magam.

Nehéz az út, sokszor feladnám még most is, mert nagyon bedarálja az energiáimat a maximalizmusomból adódó teljesítményvágy. Azonban érkeznek a jelek, miszerint más is küzdött hasonló gondolatokkal, érzésekkel és félelmekkel, mégsem adták fel, még ha végül nem is az lett az életcéljuk, amit pl. egy egyetem által beteljesítettek. Sokkal többre vágytak, arra, hogy szeressék, amit csinálnak, és nem arra, ahová mondjuk a szüleik képezte elvárások vezették őket.

Minden üzenet, ami elér hozzám, abban erősít meg engem, hogy képezzem magam minden benső mumusom ellenére, mert ha győzök, akkor felszabadítom magam, és ráébredek a határtalan erőmre, arra, hogy képes vagyok a ledönthetetlennek hit akadályokat is leküzdeni.

Nem ért kellemes érzésképpen, amikor az egyik többkörös állásinterjú során végül nem engem választottak, noha tudtam, hogy jól végeztem és kiválóan oldottam meg a próbafeladatot. Persze a HR-es vigasztalt, hogy remekül teljesítettem, de végül belsős körből töltették be a pozíciót.

Elengedtem, kicsit fájt is, de megkönnyebbültem, beláttam és megtanultam, hogy ez maga az élet, amiben előfordulhat, hogy minden törekvésed ellenére nem te vagy a kiválasztott, de ez is érted van, mert (talán) nem ott kell lenned.

„Csak legyen meg egy kettes, már ne hagyd abba…”

Folyton ezeket a hangokat hallom, viszont a mentalitásomat nem szeretném így determinálni. Sokkal inkább úgy fogalmaznék, megteszek minden tőlem telhetőt, és a többit az isteni gondviselésre bízom.

Tulajdonképpen nincs is rossz terv az isteni akaratban, hiszen a kitartás, a türelem és a hit így is úgy is kamatozik. Megteremtik a kellő utakat, az esélyt, hogy valami nemesebb megvalósulhasson, az, ami érted volt, van, és mindörökké lesz is. Tekintve, hogy a fejlődésed az Úr szándéka, s ezért a fejlődésért semmilyen megtett út nincs hiába.