Sokszor nem azoktól az emberektől kapod majd a vágyott érzéseket, akiktől várnád. Előfordulhat, hogy akit távol hittél magadtól, a közeledbe issza magát, és akit közelinek hittél, a szíve mélyén a pokolba kíván.

Nem szabad, hogy magadat okold azért, mert önmagad mersz lenni és ez nem mindenkinek fog tetszeni. Vannak ugyanis olyanok, akik, ha megérzik azt, hogy Te szavak nélkül is sugárzol, a saját gyengeségeik és hiányosságaik jutnak az eszükbe. Irigylik tőled, hogy szeretsz élni, és hogy felvállalva önmagad beleállsz, amikor csak tudsz, az éles helyzetekbe. Persze emberből vagy Te is, ezért lehet, hogy nem minden esetben leszel bátor, de annyi biztos, hogy amikor a leggyengébbnek érzed magad, valaki azért a kevéske erődért is hálát adna, és irigyli Tőled.

Ahogy az egyik általam követett kedvenc pszichiáterem, Csernus doki mondja:

„Az ambíció temetője a meg nem oldott félelmek…”

Nem tudsz kellőképp laza lenni és ragyogni, ha belül rettegsz valamitől, és ahogy többször írtam már, lemondasz az erődről.

Hogy szeretnél sugározni, ha belül a sötétség birtokolja a lelked?

Márpedig számos olyan ember van, aki a sötétségre, azaz a saját démonjaira, félelmeire mond igent, és érthető okokból így vakítja őt a fényed.

Velem megesett már, hogy ott váltam emlékezetessé, ahol azt hittem, hogy elfelejtenek, és ott nem akarták már rég tudni, ki vagyok, ahol egykor a legtöbbet segítettem. Utólag tudom, egyszerűen csak zavarta őket a lényem, akárhogy is törekedtem segíteni.

Csak azt tudod amúgy is támogatni a létra megmászásában, aki magától is el akar indulni, és elfogadja az asszisztálásod hozzá. Akit irritál a személyiséged-nem a te hibádból, nyilván az ő szegénysége-az nem fog tőled tanácsot kérni, maximum burkolva éhezi a sikert, amiért Te tudatosan küzdöttél meg. Az efféle emberek általában csak a végeredményt látják, a rendíthetetlenül erős kisugárzásod, azt nem, ami mögötte van; az évekig tartó kemény munkát, hogy önmagad légy.

Néha már megtörtént velem, hogy olyan személy felé közelítettem, aki erején felül tolt el magától. Nem értettem, mert nem adtam rá okot. Végül feleszméltem, hogy tulajdonképpen adtam, mert a puszta lényem zsigerből kirázta belőle az elutasító viselkedést. Nem azért, mert rossz ember vagyok-hisz nem is tudta, ki vagyok-hanem mert olyan erőt képviselek, ami neki szemet szúr, és emlékezteti valamire; önmagának talán egy elveszett, összetört darabjára, vagy elengedett álmára, amiről a félelmei, vagy az önbizalomhiánya miatt csalódottan lemondott.

A tanulság az, hogy fogadjuk el önmagunkat, legyünk tisztában az értékeinkkel, hiányosságainkkal, és vállalva azokat, megállíthatatlanul legyünk bátrak, meg nem inogva saját magunkban.

A másik oldalnak pedig talán az a tanulópénz, hogy amíg önmagát feláldozza a félelmeinek és ebből kifolyólag másokat utál, mind az önmagába vetett szeretetet, mind az esélyt, hogy mások szeressék, elveszti.

Kiss Viktória