Gonosz, embertelen, mohó világot élünk. Mindent meg akarunk magunknak nyerni, akár a másik kárára, a másikat feláldozva egyaránt.

Hódítóknak képzeljük önmagunkat; birtokolni, formálni szeretnénk a másikat, s ha az nem az érdekeink szerint viselkedik, valamint cselekszik, akkor megfosztjuk őt a szeretetünktől.

Szolgák vagyunk. A pénz szolgái. Instantul követeljük az életet, miszerint várjuk, hogy minél kevesebb energiával és minél gyorsabban megtérüljön a nagy haszon, a folytonos egónkat, vágyainkat kielégítő profit. Nemcsak mi szolgálunk tudattalanul a pénznek, bálványként imádva azt, de embertársainkat is arra késztetjük, hogy mindent megtegyenek értünk, miközben, ha teljes szívvel-lélekkel a kisujjukat nyújtják (mert csak mondjuk arra telik nekik),  mi elkívánjuk tőlük a könyöküket is.

Bolyongók, gyengélkedők vagyunk. Mindig kell a támasz, a visszaigazolás, hogy mindaz, amit képviselünk, káprázatos, és hogy szerethetők vagyunk. Várjuk önzőn, makacsul, hogy a másik támogasson minket, s közben elfelejtjük a magunk erejéből a saját korlátaink túlnőni.

Fotelharcosok vagyunk. Sokszor arctalan osztjuk az igazságot, mintha tudnánk, mit érez embertársunk, s miért gondolkodik úgy, ahogy. Ha csak egy pillanatra is átvennénk a cipőit, lehet kevésbé lenne kedvünk élvezni, hogy a másiknak fáj.

Érdektelenek vagyunk. Sokakban annyira dúl a maga malmára hajtott önérdek, hogy azt vallják: „Az információ hatalom. Az ellenséged felé táplált legnagyobb bosszú, ha nem tud rólad semmit”.

Kérdezem én: Miért kell belelátni a dolgokba és a másik emberbe a rosszat, felesküdve a bosszúvágyra, miközben saját magunkkal se vagyunk rendben?

Nem az a legnagyobb csata, amit magunkkal vívunk?

Csata a meg nem oldott félelmeink, rémképeink ellen. Észre sem vesszük talán, hogy nem ok nélkül fordul el tőlünk a környezetünk, mert csak önmagunk egóját simogatjuk, és csak a saját véleményünket tartjuk nagyra egy adott élethelyzetben.

Igen. Kárhozik a világ. Kárhozik, mert sokan felébrednek arra az igazságra, hogy akikért az életüket adták volna, azok az emberek soha nem is voltak méltóak a szeretetére. Talán soha nem kellett volna, hogy egymás életének részesei legyenek. Soha. De az élet mindig sarkall a jóra, s ebben a felszínes kirakatvilágban is megmutatja fényoldalát. A hazug, kapzsi, mohó, önelégült személyek által azt, hogy milyenek NEM akarunk lenni. „Isten nemhiába vesz el tőlünk embereket. Mert ő azokat a beszélgetéseket is hallja, amiket mi nem.”

Kiss Viktória