Nem vagy igazi, mert magamra hagytál, mikor fáztam.

Nem segítettél akkor sem, mikor a nélkülözésben jártam.

Nem vagy igazi támasz, hazug az is, mikor kérdezel.

Hogy vagyok? Téged valójában nem érdekel,

csak az információ kell…

Nem vagy igazi, csak valóságnak hittem az illúziót,

hogy tényleg van, ami örök, s nem ismeri a búcsúszót.

Nem, nem tudok már barátként rád tekinteni,

a lelkem más utakon jár, mással szeretne lenni.

Sötétségbe száműzök sok évnyi képet,

és hagyom, hogy csúfoljon a végzet,

amibe teljesen beleégett a hitem,

pedig volt, hogy csak hazugan belekeveredtem

a mesédbe, hogy én vagyok az igazi barát,

közben nem is értetted, mi zajlik a lelkemben, odaát.

Nem vagy igazi, csak kedvedre formáltál,

és ha tükröt tartottam, a mélybe rántottál

a daccal, az ego játékával, és a sértődöttséggel,

akkor, mikor szerinted messze mentem az őszinteséggel.

És szembe mentem az öntörvényeddel…

Szépen hangzó szavak, de a tettek nullára estek,

tán nem is voltak soha, hazugan megsebeztek.

Hogy lehet egy barát hű, ha hagy elveszetten éhezni?

…és a legnagyobb rosszban nem tanít meg újra szeretni.

Mert…csak magáért van.