Soha nem hittem el, hogy az élet pusztán az a dolog, amit csak úgy hagyunk megtörténni magunkkal, vagy ami csak úgy megtörténik velünk.

Mióta elértem egy bizonyos tudatszintet, már kimondom, hogy kutatom a feljebbvalót, de amíg nem voltak rá szavak, csak érzések, addig maximum kimondatlan kutakodtam az igazságok után.

Olykor nagyon könnyedén, teresen, tágan összeállnak a mozaikok, s olyankor a titok az lehet; nincs a pillanatban görcs, csak a megélés van.

Sokszor azonban elfelejtjük az élet pihekönnyű törvényét, hogy csak szívvel, és ott, abban a momentumban, ahol vagyunk, magunkból kihozva, átélve a legtöbbet, mert valóban ez a titok.

A mindennapi rohanásban viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az életünknek mélysége van, nem felszíne, és hogy ahol vagyunk, az a pont is arra hivatott, hogy az utat lássuk benne, ne csak az eredményt.

Az elmúlt időszakban teljesen bezárkóztam. Ráfeszültem a pillanatra. Nem élveztem a napokat. Csak dolgoztam, aludtam. Igazából ennyi. Nagy ritkán éltem egy kicsit a szenvedélyemnek, az önfejlesztésnek, de ha nincs benne rendszeresség, valljuk be, holmi kevés.

Elfelejtettem, valamint elengedtem a sokszor engem motiváló szavakat is. Például mindazt, amit egyszer egy idős hölgy nekem ismeretlenből mondott: Légy természetes, mert minden adottságod meg van hozzá!

Ehelyett a tükörbe nézve folyton elmegy a kedvem, mert nem azt az embert látom, akit szeretnék látni.

Hogy hol a hiba, már magam sem tudom, de a lélek nem szereti, amiben benne van, amiben tölti a mindennapjait.

Számtalan tervem van ennek ellenére, és tiszta szívvel érzem, hogyha elindulok az álmokért, azokért a célokért, amik tényleg tűzbe hoznak túl minden félelmemen, akkor a lélek is majd otthonára talál bennem, és igen. Szeret majd élni.

Fontos, hogy megérezzük az Igazságot, akár csak egy darabját is a végtelenből, mert érzések nélkül nem lehet róla hitelesen élményt nyújtani, nekem pedig elengedhetetlen, hogy tudjam, mi a valódi rendeltetésem, miért történnek velem dolgok amik, miért azokat választom, hogy aztán megtörténjenek velem. Miért van rá belülről szükséglet, indíttatás, hogy például hibázzak, és lemondjak a sikerről….Miért…?

Ezekre megkapva a választ másoknak is szeretnék segítséget adni.

Sokat foglalkoztat ez a kérdés, és úgy érzem, fogok is vele minden egyes nap megharcolni.

De talán pont ezt csinálom rosszul, mert nem ellenállásba kell ütközni vele, hanem engedni, hogy jöjjön a kellő időben a felismerés, addig meg csak hagyni, hogy az élet, az út, az igazság tegye a dolgát.

Néha elfogynak a szavak, mert elfárad a lélek.

Néha jó csak úgy megpihenve hátradőlni, és kívülről rátekinteni benső dilemmáinkra, mert más felismerést adhatnak, mintha átszellemülten bennük mozognánk, harcolnánk, élnénk.

Néha jó, ha hagyjuk az életet megtörténni, még akkor is, ha amúgy az Igazság megismerése utáni vágy szomjazza az Igazságot.