Megmagyarázhatatlan érzés tombolt köztünk, de ott lüktettek kettőnk között a szürke, sivár mindennapok. Ugyanakkor akárhányszor láttam őt, elfeledkeztem arról, hogy kötelességekre szólít fel az élet.

Így történt egy téli, borongós, esős napon. Éppen a mindennapok monotonitásától unott arccal várakoztam a zöld lámpára, hogy áthaladhassak a zebrán, s akkor távolról megpillantottam őt. Még nem is igazán ismertem, de bennem működött az intuíció, és jól sejtettem, hogy ő az. Lezser öltözete, könnyed mozdulatai eszembe juttatták egykori szerelmem képének árnyait. Talán csak őt éreztem a személyiségében, vagy a múltkori telefonbeszélgetésünk csigázta fel a vágyaim, de tudtam jól, hogy célunk van egymással. Ő volt az első, aki nem csak egy munka ügyben tevékenykedő titkárnőt látott bennem, de a mögötte rejlő lényemet is kereste, s meg akarta érteni. Elfogódott a szívem, és éreztem magamban azt a megzabolázatlan titkos vágyat, ami nem tűri az ész beleszólását akkor, mikor a szív úttalan utakra téved.  Akármilyen átlagosat ígért az a bizonyos ma, már bíztam abban, hogy hamarosan tekintetünk megint összeég, ahogy az irodába érve a helyére pillantok. Ott lesz ő, és majd a kiszámíthatóság jegyében -hiszen mi másért jött volna be-ismét ügyféllel cseveg. De elhiszem, hogy rám néz, hogy kíváncsi talán arra is, hogy vagyok, és hogy mosolyog rám újra.

Valóban ott fogadott a remélt pillanat, azonban beletemetkezve a munkájába teljesen kizárta a világot.  Pár perc múlva feleszmélt, hogy ott vagyok, és száraz hanggal csak annyit mondott egy iratot nyújtva felém: Lefénymásolnád ezt nekem, kérlek?

Természetesen-hebegtem a zavarodottságtól, de inkább csak megrökönyödtem, hogy lénye nem mutatott kellő érdeklődést lényem iránt.

Ő faarccal, én rá neheztelő szívvel folytattam a munkát, és olyan volt, mintha sose lett volna közünk egymáshoz, még egy szó erejéig se. A teremben fojtott csend uralkodott, és mindketten robotszerűen tettük a dolgunk. Aztán eszembe jutott a már említett múltkori telefonbeszélgetés, amikor kizökkentett a feladataimból, és elkezdett érdeklődni irántam. Még emlékszem, mennyire feldobta a napom, mennyire ösztönzött a vonal másik végén mosolygó hang. Akkor, abban a percben azt éreztem, az én hangom az. Miattam, helyettem, értem mosolyog. Most pedig néma csend, üres pillanatok, kongó magány.

Ezeket a semmitmondó perceket a vezetőm törte meg, amikor megérkezett. Persze ők ketten szakmai beszélgetésbe elegyedtek, de én elvonultam az asztal másik odalához, és ott rendezgettem az iratokat, cselekedtem, mintha senki volnék, és mintha semmit nem jelentene a létezésem. Érzékenyen érint mindig, amikor úgy érzem, csak belelátok valakibe valamit, ami nincs is, és ez talán most sem volt másképp. Szimplán csak vicces, kedves, közvetlen ember, nemcsak velem, bárkivel. Tettem a dolgom, ám éledt a tűz. Vissza akartam szorítani a fájó gondolataim, viszont nem voltam képes rá, és belülről felemésztettek. Mivel indulatos személy vagyok, fogtam magam, és hirtelen kiviharoztam az irodából, mintha más dolgom is lenne. Kiültem a konyhára és az ablakon kifelé tekingetve visszaidéztem a pillanatot, mikor a múltkor pont itt álltam, és pont ő kacagott nekem a telefonba, megkérdezve, mi az igazi álmom. Most egyedül éreztem magam, mintha a szívem becsapott volna, és most összezavarodtam teljesen. Egészen addig, amíg zavart magányomból ki nem billentett az ő hangja, ahogy félhangosan kérdezte a vezetőmtől: A személyi asszisztensed hol találom? A másodperc töredéke alatt elindult a keresésemre, és mivel az irodából rá lehetett látni a konyhára, így nem volt nehéz észrevennie engem. Ó, meg is vagy… -huncut szempárja egyszerre ijesztett meg, és tett a magáévá.

Igen…itt…itt vagyok…-lesütöttem a tekintetem, szinte rá sem mertem nézni. Most legyél vagány és talpraesett…gondoltam magamban, de végül csak szolid alázattal és enyhén kimért diplomatikus viselkedéssel hozzátettem: Segíthetek még valamiben?

Hogyne- hangzott a gyors válasz. Megtennél nekem akkor valamit? –hangja egyre inkább elhalkult, éreztem benne a fűtött érzékiséget.

-Megteszem, persze-vágtam rá rögvest.

-Akkor válaszolj, kérlek! Van esetleg kedvenc kávézód? Majd bátortalanul nyelt egyet és folytatta: Egyáltalán szereted a kávét?

Most pár pillanatra nem a kínos csend állt be köztünk, hanem az a csend, ami érezteti velem, velünk, hogy nem várt fordulatot vesznek az események, és hogy belül mindketten kimondatlanul is egyre gondolunk.

Igen, szeretem …de….-és mondtam volna, hogy nem érdekel a felszín, nem kellennek a formalitások, mondd ki, hogy jó lenne velem, hogy még jobban kíváncsi vagy rám, hogy zsigerből jön az érdeklődés az irányomba.

A „de” szócska azonban félhangosra sikeredett, és ki is használta ezt a baklövésem.

-De? Nincs kedved egy munkatárssal kávét fogyasztani? – majd elnevette magát.

-De.…de.…dehogyisnem! –vágtam rá, de éreztem, hogy közben elvörösödöm.

-Ne magyarázkodj-kacsintott pajkosan. Majd hívj, ha kedved lesz hozzám. A számom tudod. Szép napot!

Mire reagálhattam volna, már ott sem volt. Imádtam ezt az angolos lelépést. Izgalmat, izgatottságot, éhes kíváncsiságot hagyott maga után. Na, meg vágyat, hogy minél hamarabb, minél jobban élhessek a lehetőséggel!

Éppenhogy csak a munkaidőm letelt, a kezem már a mobiltelefonomra tapadt, és ütöttem is be hívószámát.  Hamar felvette nekem a telefont.

-Szóval, akkor vehetem ezt egy igennek? –vidám hanggal nyugtázta a még ki nem mondott szavakat.

-Na jó, mikor? –engem is elkapott a spontán könnyed érzés, és sikerült kizárnom a görcsösséget.

-Minél hamarabb jó lenne látni Önt, kedves titkárnő. –csintalanul mosolygott a vonal másik odalán.

Ez a mondata éreztette velem, hogy talán nem is illúzió, amit hittem. Sőt, túl valódi…

-Önnek amúgy bármikor állok a rendelkezésére-folytatta.

-Köszönöm. Egyelőre csak ennyit tudtam felelni. Aztán már nem is tudatosítottam magamban, mit és hogyan mondok neki. Egyszerűen csak élveztem, hogy végre megszűnik az idő és a tér, s hogy csak mi vagyunk, és a pillanat.

(A novella bekerült a Cseresznyevirágzás c. antológiába, mellyel megszereztem az egyik legjobb romantikus novellista címet.)