Emlékszem azokra az évekre, amikor számtalanszor a munkaügyi központban kötöttem ki, mert nem találtam a helyem a szülővárosomban, Szombathelyen. A lehetőségek hiánya teljesen megölt, pedig belül mindig is késztetést éreztem kitörni, megmutatni a valódi lényem. Ehhez képest elfojtások, szeretethiány, munkanélküliség, önvád és mások cserbenhagyása jellemezte az életem. Igen…aki önmagát meghazudtolja, az embertársaival se tud minőségi kapcsolatot ápolni.

Ezekben az időkben csak kevés barátom volt, s én édesapám társaságába kapaszkodtam. Úgy éreztem, csak ő tudja-ha szavak nélkül is- mi zajlik bennem. Ahogy én, úgy ő is tapasztalta, milyen, mikor a legtöbbet adja magából, de nem értékeli senki, s ezen okból kifolyólag életbe lép a kompenzáció. Ki így, ki úgy végzi a pótcselekvést. Én például folyton az írásba kapaszkodtam, és ott éltem ki a valóságban meg nem testesülő vágyaim. A soraimban éltem át a fájdalmakat is, mert azok mindig ott voltak nekem, meghallgattak engem. A csendembe száműzve néha visszajártak édes emlékek, de ami egykor felvillanyozott, abban is már csak terhet, nyomasztó képeket láttam.

Édesapám többször elvitt a munkaügyi központba, és én örültem, hogy ő megért, hogy ő-ha nem is gyakran-de keresi a társaságom. Vagyis akkor még azért többször, napi szinten keresett, érdeklődött felőlem. Aztán lett egy komoly párkapcsolatom, és ő elengedte a kezem. Talán azért, mert tudta, célba értem, jó helyen vagyok. Ugyanakkor az apa-lánya kapcsolatot nem pótolja semmi és senki.

A közös lángosozások, kávézások, kalandok…megannyi apró, túlélésbe csomagolt, de nekem sokat jelentő pillanat.

Volt idő, mikor abszolút egy fillérem se volt, mert a betegséget választottam társamul. Ő mindig meglepett valami finomsággal. Én csak úgy nevezem, túlélőcsomagok, amikkel támogatta nélkülöző mindennapjaim.

Aztán elmúltak a közösen töltött idők, és amilyen szoros kapcsolatot ápoltunk, úgy most némaságra kárhoztattuk magunkat. Már nem osztunk meg egymással különösebben semmi érzelmet, valamint gondolatot, ami tartalmas, mélységes lenne.

Jó helyen vagyok-gondolja, pedig a megannyi közösen átélt pillanat felbecsülhetetlen volt a számomra.

Most költözöm, most búcsúzni lenne szükséges. De még utoljára visszajár a pillanat, és én megint beleélem magam úgy, hogy közben véget ér a lehetőség, elmúlnak a mindennapok, amiket a szülővárosomban töltök.

Becsukódik utánam az ajtó, és bár minden esély adott új életet kezdeni, visszasírom azt a régit, azt a megszokottat, azt a keserédes, de bizakodó hangulatot, amikor is reméltem, legalább ő felismeri a közös pillanatok értékét.

Most kiabálnám, hogy ne múlj el pillanat, hogy maradj még, mert félek!

Neki pedig csak azt üzenném: addig szeress, amíg az a bizonyos ajtó, még ha félig is, de nyitva áll.

Kiss Viktória