Elhagyod azt, ami volt, azért, hogy születhessen valami új, valami merőben más. Aztán „lakva” megismered az ismeretlent, és ráébredsz arra, hogy amíg nincs benső békéd, bárhova menekülhetsz.

Sajnos életünk folyamán ránk rakódnak bizonyos gondolatok, érzések, viselkedési mechanizmusok. Olyan „egyéni vagy szociális hulladékok”, amiket aztán nem tudunk kiüríteni az életünkből.

Most először szembesültem azzal, milyen, mikor a belül elnyomott negatív képzeteimet felerősíti egy idegen hely, számomra még idegen emberekkel.

Sokszor nyugodt lelkiismerettel nyugtázzuk, hogy minden berögződött rossz gondolat és érzés tovaszállt, ám jön egy teljesen szokatlan helyzet, és azt is elfelejtjük, amit eddig tudtunk, és amiről eddig meg voltunk bizonyosodva.

Emlékszem, még furcsálltam is, miért ignorálnak emberek engem a szülőhelyemen. Utólag rádöbbentem, azért, mert talán soha nem is értettek engem, és mindazt, amit képviselek. Egyszerűen magas labda voltam a számukra. Ők pedig meg nem értve engem inkább mellőztek, vagy ki is zártak az életükből.

Egy számomra kedves volt kolleganőm egyszer azt mondta nekem: „Szombathely középszerű város.”

Középszerű emberek, középszerű gondolkodásmóddal.

Régebben még éreztem magamban tüzet, lelkesedést, önbizalmat, hogy kiemelkedő vagyok, s nem átlagos képességekkel rendelkezem. Hittem, hogy isteni talentum az eszem, ami, ha lendületbe jön, bármilyen infót képes befogadni.

Mára azonban eljutottam odáig, hogy hiába törekszem megint a „régi lenni”, valahogy folyton csúfos vereséget szenvedek az életem megpróbáltatásai közepette.  Nem átlagos gondolkodásom van-mondják rólam-, én azonban azt érzem, simán a nullára redukálom a tehetségem, ha hagyom az elmémnek a negatív hangokat bekapcsolni.

Nagyon vártam a pesti életet, mert hittem, hogy megmutatkozik egy új arcom, feltárul saját magam előtt, és engem majd nem lehet leállítani, annyira felgyulladok a magamba vetett hitemben. Ez azonban nem történt meg, sőt, olyan emberekkel lettem körbe véve, akik sokkal műveltebbek, s így megérezhetem minden nap annak a súlyát, milyen kicsinek lenni.

Lehet ez csak az egyéni hulladék és a szülőktől átvett gondolkodásmód hozadéka (hiszen mindenki másban jó), de nagyon elesettnek, még saját önmagamtól is elidegenedve érzem magamat.

Nem szerettem volna soha középszerű lenni, és mindig mondták, több is van bennem az átlagnál, de ezt valahogy most nem érzem.

Elveszek a kishitűségemben, elfelejtek élni. A benső békém egyre inkább felborul, és utat enged az elkámpicsorodó hangulatnak, ami további zűröket vonzz be az életembe. Nemhiába történik minden: a manikűrös elrontotta a körmeimet és lereszelte fél ujjam, az új cipőm széthorzsolta a lábam, és a gondolataim pedig maguk a pokol.

Nem tudom most mi játszódik le az életemben, de olyan, mintha nulláról, vagyis inkább a mínuszokból újraindították volna. Tényleg nem tudom mi történik velem, és el is ment a kedvem az egésztől. Azt érzem, hogy csak írnék és írnék, és a soraimban megértésre lelve megélhetném újra azt a sok édes, elveszett, merengős pillanatot. A percek, amikor a gondolataim csodákat teremtettek, és én éreztem, jó bennük hazatérni.

Számtalanszor nem is számít, hogy merre vagyunk a világban, csak az lényeg, hogy önmagunk barátai, s ne ellenségei legyünk. Én ezt a leckét minden nap tanulom.  Nem lehetek önmagam ellenfele, mert a sok gátló gondolat valóban kudarcot eredményez.

Könnyebb lenne visszafordulni és feladni megint a jelenlegi helyzetet, de az még inkább zuhanórepülést okozna. Így marad a remény, hogy ez az út a maga fájdalmával és „üzemzavarával” együtt megint ad egyfajta önismeretet.

Mindezek ellenére hiszem, hogy okkal vagyok itt, ahol, és azokkal az emberekkel, akikkel a mindennapjaim töltöm. Nagyon megkedveltem őket, de a saját harcom elnyomja bennem az önfeledtséget.

Türelemmel várom, hogy az égiek megmutassák a fényt a sötétségben, s én ugyancsak szeressek élni, előhívva a mostanság eltemetett képességeim.