Mindig vannak lehetőségeink. A kérdés, észrevesszük-e őket, és merünk-e élni velük.

Sose felejtem el, amikor először voltam Budapesten állásinterjún. Nagyon furcsa és idegen érzés volt belegondolni, hogy mekkorát lépek az ismeretlenbe, ha netalántán felvételt nyerek, és én is rábólintok a lehetőségre.

Akkor még csak ismerkedtem a fővárossal, barátkoztam a tudattal, hogy lassan, vagy legalábbis előbb-utóbb mindent hátra hagyok, ami egykor burokban és „biztonságban” tartott. Kirepülök, elmegyek „messzire”, és nem lesz visszatekintgetés…

Nem fogadtam el akármilyen pozíciót, mert egyelőre nem volt annyira tervben, hogy mindenképpen ott tervezek. Aztán később az egyetem miatt egyre többet felkerültem, és megszerettem, megszoktam azt, hogy más világba léphetek. Hatalmas önbizalmat adott, és ad is idővel-hiszem- ha valami újat merek teremteni, és felépítem magamnak azt az életet, amire évek óta vágytam. De ahhoz el kell hinnem, hogy képes vagyok rá, és ezt a magamba vetett hitemet, úgy érzem, nem adom könnyen magamnak, pedig nincs okom kételkedni az erőmben. Senkinek nincs. Ha elengedjük a görcsöket, és átkattanunk a pillanatra, minden simán mehet.

 Az utóbbi időben számos online állásinterjún voltam. Hiányzott Pest, hiszen ott éltem a párommal röpke fél évet. Mindenképpen vissza szerettünk volna térni.

Megmérettettem ezeken az állásinterjúkon megint. A kezdeti sokkot, hogy nem fog menni, felváltotta az a bizonyos átkattanás, és úgy érzem, egész jól szerepeltem, mindegyiken átmentem a második körön is…

Igen, ez már a második körös „próbatétel” volt.

Évekig nem kellettem a saját városomban nagyon sehova. Vagy legalábbis nem „minőségi”, érdemben való helyre. Pesten azonban mindig valakik felfigyeltek rám, és értékelték, aki vagyok, és lenni vágyom.

Felemelő érzés, hogy mások akkor is látnak bennem fantáziát, mikor sajnos én elásom magam a tudatban, hogy tehetségtelen porszem vagyok…

…Pedig a napokban egy számomra kedves írótól és tanár úrtól elég erős visszajelzést kaptam, hogy NEM SZABAD az írást sem abbahagynom, mert igenis jó vagyok benne. Így fel is ajánlott nekem egy irodalom mester tanácsadói programot, amiben képeznének engem. Másrészt a napokban neki láttam az online kreatív írás tanfolyamnak is, amivel a vőlegényem lepett meg.

Mintha az írói lét nem akarna elengedni, mert dolgom van vele, pedig makacsul ragaszkodom most a pesti ideához, a karrier megteremtéséhez. Ugyanakkor a kettő nem zárja ki egymást, tudom. A tudat zárja ki a lehetőséget, amikor elhiszem, hogy nem megy, hogy nem ez a rendeltetésem, hogy kicsi vagyok ezekhez a dolgokhoz…

Ki kell iktatnom a gátló gondolatokat. Fel kell oldanom magamban azokat a lelki blokkokat, amik visszasöpörnek a múltba, és hagynák a jelenem veszni.

Kiss Viktória