Fél életemben koldultam a szeretetért.

Szeretethiányos vagyok.

Ennek okán sokszor bonyolódtam olyan emberi kapcsolatokba, amelyek hamisak voltak, csak én láttam bennük tisztaságot, mert bele akartam látni olyat, ami valójában nem is létezett.

Amikor ugyanis a lélek szeretetre sóvár-mert nem szereti saját magát sem-akkor könnyen illúziókba kapaszkodik, és egyszerűen elhiszi a saját maga képzelgéseit, hogy addig se kelljen szembesülnie a valósággal.

Pedig mi teremtünk. Nincs jó vagy rossz, nincs olyan, hogy a „sátán műve”, és hogy „miattuk hibáztam el”. Mindenki magáért felel. A belső erőnk formálja a sorsunk, attól függően, mennyire vagyunk képesek hinni benne, hallgatni rá.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha elfogadnánk magunkat, és ráébrednénk a bennünk dúló erőnkre! Ha megbékélnénk önmagunkkal, és életre hívnánk magunkban az egyetemes és végtelen hatalmat, erőt, felsőbbrendűséget (nevezzük bárminek is).

Ha elfogadnánk magunkat, megszületne a benső béke. S ha benső békénk meglenne, a környezetünkben is változást lennénk képesek előhívni.

Emlékszem, amikor huszonévesen -bár tudatlan voltam-egy valamim megadatott. A hitem magamban. A benső erőmben való nem kételkedés. Olyankor tényleg be is vonzottam a sikereket, és a sikerélmények által pedig még jobban önmagam szeretetét, az önelfogadást. Szerettek az emberek, felnéztek rám, irigykedtek rám, mert tudtam valamit. Nem kellett se szépnek, se tökéletesnek lennem, talán okosnak sem. Egyfajta varázs lengett körül, sugárzott belőlem az a bizonyos energia.

Most magasabb tudatszinten vagyok, mert a sok (magam által életre hívott) betegségem megtanított arra, hogyan legyek teljesebb. Megtanított arra is, hogy befelé forduljak és feltépjem a saját határaim.

Érdekes lehet talán, de a szenvedéseink mindig közelebb visznek önmagunkhoz, ha hagyjuk, hogy felismeréseket adjanak, és azokat a leckéket a szolgálatunkba állítjuk.

Most már figyelek arra, hogy minden egyes nap megerősítsem magamat. Ez kell ahhoz, hogy feltételek nélkül szeressem, aki vagyok (minden gyengeségem ellenére), és hogy felvállalva önmagam, bevonzzak egészséges emberi kapcsolatokat, jólétet, boldogságot. Igen…

Már akárkiket nem engedek be az életembe. Az évek alatt megtanultam azt is, hogy szűrnöm kell, mert legvégül mindig olyan értékeket képviselek, amilyen értékrendű emberekkel vagyok körbevéve.

Sokszor lemondtam magamról, hogy megfeleljek másoknak. Az igazi hazatérés azonban, amikor önmagam lehetek mások oldalán.

Olyan emberekkel érdemes időt tölteni, akik álarcok nélkül szembe mernek állni velünk, akik előtt mi is megmutathatjuk lényegi valónkat. Akik-akármilyen távol is maradnak legvégül-nyomot hagynak bennünk, akiknek az emlékéből mindig a magunkává teszünk egy darabot.

Az összeért életutak mindig tanító jellegűek, ahogy önmagunk felfedezése is. Sőt…a legnagyobb tanítómester magad részére pont Te magad vagy. Az élet igazából arról szól, hogy mindig a magad felemelkedésén munkálkodj, és hogy kihozd magadból a maximumot.

Louise L. Hay -Az erő benned van! c. könyvét a minap olvasva kaptam még inkább a megerősítéseket, amik alátámasztják az eddigi megtapasztalásaim. Jól esett lapozgatnom az oldalakat, mert minden egyes sor vigasztalást, megerősítést, bátorítást adott.

Először az történik, hogy elhiszed, mindent tudsz. Aztán a pofonok, amik által rájössz, hogy holmi keveset. Amikor pedig eléred a változást, félsz a régi beidegződések megszüntetésétől. Én hiszem, hogy túl jutok ezen a szinten is, és végül teljesen felhagyok a kétségeimmel.

Hogy elfogadom magamat.

Hogy nem lesznek a benső erőmbe vetett hitem által korlátaim.

Hogy nem csak én leszek határtalan, hanem mindenki, akivel teljes lélekkel kapcsolódunk egymáshoz.

Hogy legvégül minden egyéni út összeér, és megszületik a világszintű szeretet, béke.

Kiss Viktória