Néha még gondolok anyai nagyapámra. Olyankor elszégyellem magam, hiszen jobban hitt bennem, mint ahogy én hiszek saját magamban. Ő már akkor, gyermekkoromban látta bennem azt, hogy talán többre vagyok hivatott.

Még nem tudom az utat, még nem ismerem a játékszabályait, csak azt érzem, hogy szeretnék hazatalálni. Nekem a legnagyobb kincs nem egy magas beosztás lenne elsősorban, és nem is a diploma, hanem rátalálni a saját erőmre és hinni benne.

„Szuperagy”. Mindig így szólított engem.

Ez a bizonyos agy azonban sokszor sérült, mert hagytam hamis és zavaró beültetésekkel tele pakolni. Olyannyira elhatalmasodott benne a megannyi „hibás” program, hogy mint gyilkos kór ellepte a tudatomat, és azóta berögzülve konokul ragaszkodik hozzám.

Volt idő, mikor sikerült megállítanom a folyamatot, de aztán valahogy megint visszaestem. Mintha függője lennék a szenvedésnek, mintha ragaszkodnék is hozzá, hogy mindig kifogásként elő tudjam venni, és így meg tudjam indokolni, miért nem vagyok arra képes, amire amúgy az vagyok.

Számtalanszor gondolkodom azon, hogyan lehetne leküzdeni ezt a sokszor már irritáló érzést. Azt az érzést, amitől előfordul, hogy szorongok, mert leküzdhetetlennek tűnik.

Ma eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ennek ellenére-akármilyen kudarccal is végződik- töretlen megyek előre, mert még mindig jobb tenni, mint abszolút nem lépni, azt érezve, hogy kicsi vagyok előrébb jutni.

Ha ő most itt lenne, tudom, megvigasztalna és minden egyes nap megerősítene engem. Így viszont csak a felülről való ösztönzés marad, amit vagy meghallok (ha akarok), vagy nem.

Fontos, hogy befelé tudjunk fordulni, és el tudjunk indulni a nekünk rendeltetett úton. Vagyis azon az ösvényen, amit a magunkénak tudunk leginkább érezni, ami egyfajta lelkesedést csal elő belőlünk. Nem kell a kényszerérzet, a muszájból való megerőszakolása a sorsunknak, hanem ott a döntés, a szabadságunk ajándéka, hogy mindig képesek vagyunk változtatni.

Sose felejtem el, ahogy papám agyvérzett betegként még haza tudott vinni az iskolából. Kicsiként nem érzékeltem a veszélyt, csak annyit tapasztaltam, hogy zavaros a tekintete, az elméje. De valahogy még benne volt az akarat, a kitartás, hogy utolsó erejével, elméjének legutolsó tiszta tudatával elvigyen engem haza. Amikor a kapuhoz értünk, és leállt az autóval, szabályosan ráesett a feje a kormányra. Csoda, hogy éppen meg tudtunk érkezni. Onnantól kezdve a történet más irányt vett, ugyanis elveszítette a józanságát, és már csak beteg tudattal tudott létezni, mindezt kb. 10 -11 évig.

Egyszerre veszítettem el benne az anyukám és az apukám is. Szégyenlem magam, hogy a szenvedésével nem tudtam szembesülni, így csak az emlékeimben tápláltam őt, s nagy ritkán látogattam.

Azóta, amikor csak tehetem és lelki erőm van, kimegyek a temetőbe és meglepem valami kis ajándékkal. Bár már nem igazán megyek ki hozzá-kivéve, ha ünnep van- mindig gondolok rá és képzeletben hozzábújok újra, hogy elhiggyem, neki mindig is jó leszek, s hogy feltétel nélkül szeret, nem várva el viszonzást, illetve valamiféle teljesítményt.

Szuperagy….ha tudná, azóta hányszor megkínlódtam ennek a „szuperagynak” a rendkívüliségét, ha lehet így mondani. Én végignéztem a betegségét, de ő szerencsére nem az enyémet. Tudom, fentről most is mosolyog, mert büszke rám, hogy felszabadultam onnan. Azzal is tisztában vagyok, hogy ő „lökött” vissza engem a földi életbe, mert meg akar egészen addig próbálni, amíg el nem hiszem, hogy boldogság vár rám, mert megérdemlem. Addig csak edzésen vagyok, és kiképzésen, amíg megpróbálom úgymond magam, de eljön a nap-hiszem-, amikor ismét gyermeki hittel és alázattal állok a küldetésem elé, mondván, legyen meg az Úr akarata, ne az enyém.

Köszönettel tartozom a papámnak, hogy akkor is látott, mikor mindenki más csak nézett.

Igen…azok a bizonyos szavalóversenyek általános iskolás koromban, amikor kifakadt, mert nem lettem első helyezett, csak dobogós.

Ő „túlságosan”, „elvakultan” hitt bennem.

Nem szeretnék neki csalódást okozni, de sajnos most nem hiszek önmagamban, így biztos, hogy fenn ő is kesereg.

Tartozom neki annyival, hogy erőmön felül küzdök azért, hogy elnyerjem, megnyerjem magam, és hogy ennek jutalmául célba tudjak érni.

„Nélküled nem él a gyermek.

Néma szemeidben még utoljára láttam az életet.
Csak egy percre csupán, de még az visszatévedett.
Olyan volt, mint a legtisztább fény, rendkívül végtelen.
S Te már félig fentről nézve rám, de egyre szorítottad a kezem.”…

Kiss Viktória- Nélküled nem él a gyermek-részlet