Soha nem volt egy átlagos ember.

Talán, amit a legjobban becsültem benne, hogy lehetett akármilyen körülmény, mindig fel tudott állni és kihozni a helyzetből a legjobbat.

Sokan bántották, mert más volt, mert leragadt valahol régen, ahol még értéke volt a szónak is, és igazi tisztelet övezte azt, aki mert nagyokat álmodni.

Különleges ember.

Sok helyen megfordult már; kereste, ahol önmaga tudott lenni, akárcsak én. Volt, hogy száműzöttként bolyongott, volt, hogy azt hitte, hazatért. De egy valamit biztosan mindig magával hordott; a hitét, hogy mindig képes meglelni az életben az értelmet, s így tovább sarkallni önmagát. „Csak a percek maradtak, miket odaadtál másnak” –idézem az egyik verséből. Igen. Ő is sokat adott, és sokszor keveset kapott vissza. Olyannyira, hogy végül maga maradt a szeretetével, és a másnak ajándékozott percektől magányosan. Zűrzavar, fájdalom és benső békétlenség dúlt benne, viszont amikor -ha csak egy pillanatra is- megtapasztalta a megértést és megkapta az őt megillető figyelmet, végtelenül hálás tudott lenni, mintha kicserélték volna.

A szeretet mindenre képes. Furcsa megtapasztalni, hogy milyen kis apróságnak tűnik szeretni a másikat, de mégis…mekkora világmegváltó ereje van, és hogyan képes gyógyítani rég eltörött, megsebzett szíveket, illetve a szeretethiányban fuldokló lelkeket.

Őt is lehetett szeretni, ha olykor vad lelke hagyta azt. Ha éppen nem dacolt benne a múlt fájdalma, hanem egy picit meg lehetett szelídíteni, s el lehetett vele feledtetni azt, ami volt, elhintve benne, hogy ő is szerethető.

Nyilván folytatta a saját útját, nem igazán hagyta magát teljes lényegiséggel átadni másnak. Ma mesélte barátnőm, hogy látta, s ugyanolyan magányos farkas, mint mindig is volt. A mai nap a vasúti buszmegállóban egy padon ücsörgött egyedül, s csak nézett ki a fejéből, miközben a fülest a fülére téve kizárta a világot. Arcára tűzött a nap, szemeit lehunyva pedig talán megint „csak” nagyokat álmodott. Egy olyan világról, amiről én is sokszor álmodom. Ahova lehet egyikünk se érkezik meg, de jó elveszni benne.

Volt idő, mikor odaadtuk egymásnak a pillanatot, és osztoztunk közösen benne. De, mint említettem, nem lehetett csak úgy elveszni az ő társaságában, mert eleve a lelkébe volt írva a választott magány. Mintha most történt volna, hogy megismerem, és elveszek kéklő szemei misztériumában. Milyen jó, hogy én azóta egyre jobban az úton vagyok, és megtaláltam azt a valakit, akire lényem legbensőbb szeretetével mindig is vágytam.

Bízom benne, hogy az ő álmai is egy nap megvalósulást nyernek, s ha egyedül is éli le az életét, tudja, hogy minden percben adott a boldogság, s ezt a kincset nem veheti el tőlünk senki sem.

„A világ rohan, változnak a tájak.

Csak a percek maradtak, miket odaadtál másnak.”

Kiss Viktória