Haragudtam rá, mert nem szólt, nem hívott és nem keresett. Márpedig akinek mélyen a szívében vagyunk, nem bírja ki, hogy ne tudja rólunk, hogy telnek a mindennapjaink.

Én legalábbis így gondolom…

Egy megszokott téli reggel volt, amikor munkába menet vártam a buszra. Belefeledkezve a gondolatba, hogy megint kezdődik a hét, és nekem szükséges valahogy életben tartanom a benső lángot minden monotonság ellenére; megpillantottam őket, amint elsuhantak az autóval mellettem. Szerencsére a párom minden reggel kikísér a buszmegállóba, így a szürkében is van valami színes. De a pillanat, ha ő nem tereli el róla a figyelmem, kevésbé lett volna az, amint belegondolok abba, hogy lassan már a saját szerettem nem akar megismerni az utcán, a meleg, kényelmes autóban ülve…

Most tényleg a kedvesével ennyire mélyen beleégtek az érdektelenségbe, vagy szimplán nincs kedvük meglátni engem, minket. Akik máshogy élnek, mint ők. Ők pedig ezt valahogy tükörnek érzik, a saját gyengeségeikkel szembesülve nap, mint nap.

Soha nem bántottam és éreztettem vele, hogy én jobb lennék nála, mert ez természetesen nincs is így. Ő valahogy azonban mindig kerülte a társaságom, és kevésbé tartotta értéknek, amit az irányába tanúsítok, azt, ahogyan szeretem. Soha nem felejtem el, amikor régen is mindig ott álltam mellette, csak ő nem akarta meglátni. Számtalanszor kérdeztem tőle, hogy hogyan érzi magát. Nem felszínesen, tényleg mögé szerettem volna látni. De ő csak hajtogatta, hogy úgyse érdekel senkit…senkit?!…

Akkor én ki vagyok…ezek szerint senki.

Később rájöttem, végülis saját maga mondta el, hogy neki egy pár jelentené tényleg a mindent. Az idő azonban nem ezt igazolta.

Én maradtam a senki. Mindenki más, aki kevésbé értékeli; a minden.

Felszín, kirakat, divat és tömény rosszindulat. Ez lenne a valósága, amit megteremt magának?…

Én viszont csak a jót törekszem látni benne, és elfogadni, hogy minden egyes perc távolabb visz tőle, de én mégis. Mégis, minden gyarlósága ellenére tudom szeretni.

Elsuhant mellettünk az autó, és fájt. Még holmi égő reménnyel mosolyogva odapillantottam, de csak az előttük álló útra meredt tekintetükkel találkoztam. Pár méternyi távolságból, kívülről látva még jobban gyilkolt, hogy milyen életet választottak, hogy sugárzik belőlük az életfájdalom. Mi vezethet ide egy embert ennyi idősen? Mi vezethet oda, hogy ne szeressen élni?

Én sem mindig vagyok tele életkedvvel. De legalább beismerem, hogy magammal vannak poblémáim. Minden nap törekszem tenni azért, hogy valamivel jobb legyen, még ha nem is sokkal. Van, hogy szomorúak az éjszakák, de leginkább a reggelek, mert tudom, hogy nem hoztam ki magamból minden hibám ellenére a legtöbbet, hanem a gyengeségeimet felhasználva kifogásként, feladtam magamból megint egy darabot.

Kemény munka feladni a régi önmagad. Utána azonban édes a megtapasztalás, hogy tényleg… az új gondolataiddal ébredve egy teljesen más, szabad, és végtelen lehetőségekkel teli élettel rendelkező ember vagy.

Száguldoznak úttalan utakon, bamba, kiégett tekintettel. Céltalan, érdektelen, benső béke hiányában otthontalan emberek.

…És itt vagyok én, aki folyton csak vándorol, utazik, óvatosan lép, de nem siet. Olykor túl lassan is haladva az útján…vagy éppen meggondolatlanul fejest az ismeretlenbe.

A végletek embere vagyok. Egy dolog viszont stabil bennem; a létállapot, hogy minden körülmény ellenére szomjazom a szeretteim boldogságát, és azt, hogy meglássanak engem.

De a csend, mint egyre nagyobb űr tátong köztünk, és én félek, eljön a nap, mikor nélkülük ébredek.

Haragszom majd magamra, mert nem szólok hozzájuk, nem hívom, és nem is keresem őket.

Márpedig akik mélyen a szívünkben vannak, nem bírjuk ki, hogy ne keressük azoknak a társaságát.

Én legalábbis így gondolom…

Így gondolom, és ennélfogva tudom, hogy a nap, amelyre felkészülök, pont ilyen lesz…

A távolság elmar tőle is… a viselkedése, a szavai. Én pedig őt már csak messziről fogom szeretni. Érdektelenné válok a számára, s ebből kifolyólag ő is érdektelen lesz a számomra.

S legyen bár akármilyen mélyen a szívemben, csak őrzöm, de nem cipelem.

Nincs mit, hiszen nincsenek emlékek, élmények, közös pillanatok. Csak az üres múlt van, a közöny, a lemondás. A tartalmatlan semmi…

Nem a távolság választ el minket egymástól. Hanem a csend. A ki nem mondott érzések, az egymás iránti mély és tiszta szeretet hiánya.  A falak, amelyeket épített, építettünk egymás között.

Ideje elfogadni.

Kiss Viktória