Jó jó embernek lenni, még ha sokan gyávának is ismertek meg.

Van, hogy az ember ugyanis félelemben tartja magát, és mást mutat, mint amit valójában szeretne mutatni, illetve képviselni. Emberi gyarlóságunknál fogva nem tudunk mindig önmagunk féltve őrzött ideájává válni. Számtalanszor elbukunk, és feslik a kép.

Bár fáj, mégis hiszem, hogy akik igazán mögém szeretnének látni, ők látnak is engem.

Nem tudok beleállni olykor a helyzetekbe, és nemet mondani, inkább megfutamodom.  Fogalmam sincs, honnét ered ez a viselkedésem, ám van pár tippem.

Sosem felejtem el, amikor gyermek voltam, és anyagi gondjaink akadtak. Édesapám vitte magán leginkább ezt a terhet, s amikor összedőlni látszott minden, ő inkább elfeküdt. Teljesen megszűnt létezni mindenki számára.

Valahogy én is így vagyok. Ha kialakul egy éles helyzet, azonnal homokba dugom a fejem. Ritka, amikor bele merek állni az adott szituációba.

Nehéz beszélnem erről a hiányosságomról, de bízom benne, hogy valahol megértetek.

Azt nem szeretném, hogy tudjatok azonosulni velem, mert akkor ez azt jelentheti, hogy ti is voltatok és vagytok így. Ugyanakkor az érem másik oldala, ha ti is viselkedtetek már így, hogy nem vagytok egyedül.

Az első lépcsőfok mindig a felismerés. Ez a gyógyulás kezdetét jelenti, ha akarunk, ha merünk változtatni.

Nos, meg kell tanulnom a leckét, és gyakorolni, gyakorolni, amíg el nem érem az önmagamról alkotott vizualizált képet.

Még nem is sejtem, mi a megoldás. De talán csak annyi a titok, hogy veszek egy mély levegőt, és meglépem a megléphetetlennek tűnőt azért, hogy egy nap az legyek, akivé lenni vágyom.