Olykor bedarál a depresszió, pedig most tényleg nincs okom rá. Egyszerűen csak ok nélkül belép a lelkembe, mikor nem is számítanék rá. Ilyenkor elkezdek mélyrepülni.

Látva az emberek mentalitását és különféle élethelyzeteket, ráébredek, hogy lehetne ennél rosszabb is, és hogy vehetném magam körbe megint csak mérgező emberekkel, de már nem teszem.  Ugyanakkor a megannyi rossz ellenére az élet mindig megmutatja a jó oldalát is, azt, hogy valóban, van fény az alagút végén.

Persze bánt, hogy milyen döntéseket hoztam mostanában az utamat illetően, hogy inkább feladtam, mert nem mertem hinni, mert kishitű vagyok…

A döntéseink mindig következményekkel járnak.

Egyszer azt hallottam, hogy a földi életen túl majd Isten lepergeti előttünk életünk filmjét, miszerint hogyan éltünk, és hogyan élhettünk volna, ha merünk hinni. Nos, nekem nem kell ehhez egy másik élet, hogy megtapasztaljam. Vagyok annyira tudatos, hogy tisztában vagyok azzal, mit és hol rontottam el. De akkor miért leszek újra és újra gyenge és hitetlen? Miért lépek sokszor ugyanabba a gödörbe? Akármilyen tudatszinten is vagyok, nem tudom…Talán mégsem vagyok elég magas tudatra ébredve?

Csak érzem, hogy egy hatalmas erő leterít engem, leszívja az energiám, és húz a mélység, húz az ágy. Mi ez, ha nem depresszió? Igen. Számtalanszor félek magamtól, főleg, amikor a negatív energiáim veszik át a kontrollt. Ijesztő mélységekbe tudnak taszítani, és szabályosan rettegek tőlük, attól, hogy felülírják az erőm. Azt az erőt, ami egykor csodákat tudott teremteni. Nyilván haladok az utamon, és látom a célt, de mégis….magamat még néha visszacsukom a megszokott kis börtönöm falai közé.

Szeretek. A szeretet fény, és felmelegít. Ha érzem, hogy adhatok, ha érzem, hogy meghallgatnak figyelmes, értő lelkülettel.

Régen inkább bezárkóztam és felőrölt a saját poklom. Ma például felemeltem a telefont, és felhívtam az egyik barátnőmet, hogy mit és hogyan érzek. Hála istennek a céloknál lyukadtunk ki, és ez nagyon feltöltött engem. Bár régen is így csináltam volna, de mit ér a volna…? Volna?…

A most van. Olyan csodás az élet, hogy mindig ad egy apró okot élni, még ha sokak szerint ennek az életnek nincs is értelme.

Hiszem, hogy van. S talán ez a hit az, ami folyton megadja a tovább-ot.

Aki a pillanatba beleveszik, megismerheti az örökké egy darabjának teljes lényegiségét. Aki csak a múlton rágódik, a jelenen görcsöl, vagy éppen a jövőbe tekint aggódó szívvel, az elveszett ember. Tapasztalat.

Mennyivel jobb élni, ha sodródsz a pillanattal, ami adatott, az ajándékkal, hogy minden egyes percben ott a lehetőséged dönteni, újraírni, talpra állni, megélni.

Lesznek hibásnak tűnő döntések, és olyan percek, amikor a célokról sajnos elvonódik a fókusz, de minden okkal történik, és egy nap végre kitisztul a kép, mikor, miért úgy volt mégis az a lehető legjobb kimenetel.

Süllyedek…süppedek bele az ágyba. Ver a víz, és egyedül vagyok. De bennem folyton ott lüktet az érzés, hogy élni érdemes és ajándék minden perc, ami adatik.

Az életem törekszem hálával megtölteni. Van tető a fejem felett, ehetek, ihatok, érezhetek, tapinthatok, láthatok, stb…

Nem alap dolgok ezek.

Az életben fontos a hála. Mert ha nem vagyunk azok, ez a bizonyos élet bebizonyíthatja, hogy van, és lehet rosszabb is. Egy nap még visszasírhatod azt az életet, amid most van, és akkor majd rádöbbensz, minden pillanatnak meg volt és van a maga varázsa. Csak szükséges odaadóan átélni, megélni, beleveszni abba.

Élj azzal a tudattal, hogy minden momentum egyszeri, vissza nem térő, megismételhetetlen pillanat!

Kiss Viktória