Hamarosan közeleg a Bálint-napi antológia bemutató.

A szívem egyik fele nagyon boldog, a másik kesereg.

Gyermekkorom óta nagyon vártam a pillanatot, hogy kimondják a nevem, és elismerjék az írásaim. Hogy ne csak a saját kis naplómba legyenek elrejtve a féltett gondolataim, hanem hogy mások is táplálkozhassanak belőle.

Már akkor is éreztem belülről indíttatást, hogy nyomot, katarzist szeretnék hagyni az emberekben.  Talán sikerül, de ez a fajta vágy olyan titokzatos világot kíván, ahol sokszor arctalan emberekkel és „csak” ott, a benső térben, akár egy gondolat erejéig találkozunk. Legtöbbször ugyanis nem tudom ki ül a gép másik oldalán, csak remélhetem, hogy az érzéseimmel belőle is kiváltok valamit, és hogy tudok neki libabőrös vagy elgondolkodtató pillanatokat okozni.

A másik fél kesereg? Kesereg.

A családom nem igazán ujjong, hogy egy gyermekkori álom kezd megvalósulni. Igazából ez az írói vénám valahogy sohasem foglalkoztatta őket. Persze vannak felszínes pillanatok, amikor néha-néha gratulálnak, de nem érzem bennük a lényegi késztetést arra, hogy büszkék legyenek rám, amiért lassan elérni látszik egy egykor messzinek tűnő álom, egy lázasan várt, testet öltött idea.

Múltkor (a napokban) ütősen fájt. Beszélgetvén a nagymamámmal és testvéremmel, éreztem, hogy elfogy a pillanat, és én nem tudok, nem is akarok már mit mondani.

Közhelyes kérdések: hogyan megy az egyetem, a munka, és mamám kijelentése, hogy addig szeretne életben maradni, amíg le nem diplomázom.

Nekem ez fájt. Igen..fontos az egzisztencia, talán a papír is, de nem mindenkinek az az útja, amit elvárnak tőle. És a tény, hogy minden más érdekli őket, csak az nem, amit képviselek. Őszinte örömöt egyikük arcán sem láttam, hogy megint bekerültem egy szerelmes antológia kötetbe. Így nem meglepő, ha azt mondom, EGYIKÜK SEM jön el a díjkiosztóra.

…Nos, azért boldog a szívem… Amazért meg meggyötört…

De a szív, ha az álom élni kezd, száz százalékra elkezdi nyomni az adrenalint, és megállíthatatlanná válik.

Tudnod kell kizárni, ami gát, még ha ez az a tény is, hogy nincsenek sokan melletted.

A párom és az édesanyja azonban ott lesz az ünnepségen.

Tudod, többet ér a kevés minőségi, mint a sok muszájból megjelenő „jó” barát és rokon.

Aki igazán örül, az kérdez, érdeklődik, és biztat.

…Együtt izgul velem, és ha eljönni nem is képes, már izzítja a gépet, hogy képeket láthasson a sikerélményben úszó, vidám arcomról…

Nem várom el, hogy körülöttem forogjon a világ. Elég lett volna, ha csupán a családom LÁTHATÓAN büszke rám. Ha ismerik a gondolataim. Ha belém látnak, mert belém is akarnak látni.

Szerelem, szerelem. Átkozott gyötrelem?

És mi van a családdal, ha inkább néha jobban átok, mint áldás?…

Együtt lenne jó, de most is nélkülük magam, félemberként maradok…

Kiss Viktória