Nagyon jól esett, amikor az egyik távolabbi ismerősöm rám írt, hogy hogyan viselem a mindennapokat, és hogyha így folytatom, egy nap nagy költő/író válik belőlem.

Éreztem, hogy szomjazza valakinek a társaságát, aki hasonló értékeket képvisel, mint ő.

A szükség néha megbontja a magányt, a szeretet iránti vágy olykor lebontani kész a szomorúság okozta börtön falait.

Mindig bennünk ugyanis a késztetés, hogy a legnagyobb veszteségek közepette is szándékosan vagy tudattalan segítségért folyamodjunk embertársainkhoz. Márpedig az egyik ilyen legnagyobb veszteség, ha úgy érezzük, elmagányosodunk, és nincs, aki velünk egy hullámhosszon lenne. Nincs körülöttünk értő szív, támogató közeg.

Nekem most kezd helyreállni az életem. Akárki akármit gondol, csak a szív hangját követem, még ha ez az út nem is az, amire mások számítanak, vagy amit mások elvárnak tőlem.

Mindig csodálatra méltónak tartottam, ha valaki már gyermekkorában megkapta azt az adományt, hogy tudta, később mivel szeretne foglalkozni, mi az a hivatás, amire az életét teszi, s képes érte állhatatosan kitartani. Ha jobban belegondolok, én is részese voltam ennek a mennyei adománynak, csak nem akartam észrevenni, mert mások elvárásai duruzsoltak a fejemben, az pedig gátolta a lényegi küldetésem beteljesülését.

Író. Könyvesbolt. Emberek ezrei, akik osztoznak a gondolataimban. Együtt találkozva velük távolságokat áthidalva. Ismerik a nevemet. Tudnak mihez kötni. Szeretnek, és drukkolnak nekem, várva a következő soraim. Én pedig nyomot hagyok bennük egy emberöltőnyi időn át. Vagy örökké. Ha létezhet ilyen.

Sokszor a legnagyobb bűnösökből lesznek a legnagyobb szentek, és a leggyengébb láncszemekből a legerősebb harcosok.

Soha nem gondoltam volna, hogy a legkínzóbb perceim, amelyekben elveszítettem önmagam, még a javamra szolgálnak. Hogy a leggyengébb pontjaimon fogom leginkább állni az ütéseket.

Most sem vagyok mindig erős, van még mit tanulnom. Számtalanszor vagyok gyáva, és nem félek leírni, kimondani. Ugyanakkor kitartónak se mondhatom magam, de sokan mondják, talán az az oka, hogy nem is az az út az, amelyet járnom kell. Mert amivel igazán tudunk azonosulni, ami tényleg a miénk, azzal órákig hajlandóak vagyunk törődni és bajlódni. Feltéve rá az életünk, a mindennapjaink. A hitünk, a lelkesedésünk, az állhatatosságunk, a reményeink.

„Ha így folytatod, egy nap nagy író/költő válhat belőled”.

Hogy mekkora energiát szabadítanak fel bennem ezek a szavak, el nem mondhatom…

Előfordulhat, hogy kívülről jobban látnak téged, mint Te magadat. Hogy a világ jobban hisz benned, mint Te saját magadban.

Az úthoz, annak a megtételéhez azonban TE KELLESZ!

A Te hited magadban, a Te akaratod végigmenni a pályán, hátra söpörve a múltad.

A mai üzenetem Neked Szent Pál apostol egyik kulcsmondata:

… „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…”

Kívánom, hogy Te is ott légy a legerősebb, ahol egykor a legsebezhetőbb voltál.

Lásd, hogy kristálytisztán mi a cél!

Légy türelmes!

Hidd el, hogy megérdemled!

És…MINDEN valóra válik.

Kiss Viktória