Tele vagyok félelemmel, és a „mi lesz, ha nem leszek elég jó” gyötrő, dilemmát okozó érzésével. Bár a jobbik énem szebb napokon hálát érez, a másik nap a régóta futó program félelmeket kapcsol be. Ilyen esetekben várom a jelet az égiektől, pásztázok utcafeliratokat, hallgatom fél füllel mások elbeszéléseit, vagy éppen csak befelé fordulok a szívem irányába, és hagyom, hogy vezessen a hangja, az intuíció, ami elmondhatatlanul belüktet, bedobban, és egyszer csak a magaménak érzek egy elhangzó mondatot, vagy akár egy tereken felvillanó plakát szlogenjeit.

Persze, mindenki azt lát, hall, amit akar látni és hallani. De mindig ahhoz kapcsolódik a legszemélyesebb kötődésünk, aminek mély értelmet és jelentőséget tulajdonítunk.

 

…Szóval dilemmák, félelmek, és a kisebbségi komplexus-mondhatni-mindenhatósága kebelez be az elmúlt hónapokban. Valami még csak be sem következik, de én már tartok tőle, hogy a legrosszabbul sül el, és én előre látom magam veszíteni. És igen…olyanokra görcsölök rá, amire nincs hatásom, amiért nincs értelme feszengeni, mert ha tudom, hogy mindent megtettem azért, amit kitűztem célul, akkor felesleges leírni magam. Ilyen helyzetekben látom meg és érzem át egy nem várt pillanatban a mindennapi apró áldások erejét, amiket természetesnek veszünk, de nem az.

Ostobának érzem magam, amikor rettegek a semmin üres szívvel, kétségekbe marva, feladva azt a belső tüzet. Akkor pedig látok a Keleti-pályaudvaron a vonatra sietve egy vak telefonáló férfit, és eszembe jut: Én látok…Ez a látás kegyelme. Majd-akármilyen hihetetlen-pár méterrel odébb egy hallókészülékes srác. Én tisztán hallok…A hallás kegyelme.

Mi azonban mindennapinak gondoljuk ezeket az áldásokat. Azokat az isteni, természet adta adományokat, amelyekből valakik hiányt szenvednek és például vagy a vakság, vagy a süketség sötétségébe vannak száműzve.

Elszégyelltem magam, hogy milyen mondvacsinált dolgokon kattogok, amikor valaki csak néz, de nem lát, amikor valaki hallana, de a kongó némaság kúszik a füleibe.

Kicsit megnyugodtam, hogy egyben vagyok, hogy jól vagyok, annak ellenére, hogy mennyi minden múlandó, és a vártnál hamarabb változásra kész.

 

Számtalanszor fel sem vagyunk készülve egy helyzetre-vagyis úgy érezzük- de az élet teszi a dolgát. Ad, elvesz, felemel, letaszít, ma siker, holnap kudarc, ítélkezés, száműzetés, majd a hazatalálás felszabadító öröme és ennek az érzésnek a határtalan melegsége.

 

Egyszóval minden adva van, de el is veszíthetjük ezt a mindent. Fontos, hogy a hála átjárjon minket, hiszen bőségben élhetünk, miközben sokan, de milyen sokan nélkülöznek. Ugyanakkor nem elég a magunk egészségéért hálát adni.

Így a kegyelem átjár minket.

A kegyelem bennünk él.

Ez a fajta kegyelem ránk köszön, és ez az a kegyelem, ami átöleli a világot.