Soha nem csalódtam a tudásban. Mindig hatalma volt, mindig segített boldogulni, mindig tudtam általa újrakezdeni. Lehet, hogy sokszor nem kamatoztattam a tehetségem, de ott és akkor, az adott időben meg tudtam élni a legnagyobb botladozásaim közepette is a pillanatot.

Emlékszem, milyen volt rövid ideig és kevés pénzért dolgozni, mert elhittem, ennyire vagyok hivatott. A belső dilemmák, a kimerülések, az idegi összezuhanások mindig szerelembe menekítettek. Olyankor az ész, a tudás háttérbe szorult, és átvette a helyét a világiasságot nem ismerő, de a transzcendenst annál inkább érintő érzelem.

Megbabonázott, hiszen bár másféle hatalma volt, mint a tudásnak (ideiglenes és nem tartós), de mégis, elemi erővel ütött és feledésbe merült minden, ami világi lényéből fakadóan racionális alapokon nyugodott. Még a biztos lábakon álló, szabadságot és hatalmat teremtő tudás is meginogott, sőt, megszűnt létezni.

A szerelem kezdeti csekély lángjával egy váratlan érzelmi reakciótól egyszerűen csak bekongott az elmébe és háttérbe szorult a biztos, az állandó, a hatalmas. Mondhatnám a szabadság és hatalom motorja, az agy.

De az igazi szabadságot valahogy mégis az érzelem adja meg. A szív, ha álmodni, cselekvésre lépni, és hinni hivatott, érzelmekbe ringatva magát. Ugyanakkor sokszor csak holmi tűnő állapot a szerelem, egy illúzió, amiben átmeneti menedéket lelünk, hogy ne gondoljunk pont arra, ami valós, ami nyomaszt, ami zúg a fejben, amit meg szükséges élni, ami pont ezért elkerülhetetlen és törvényszerű, hogy a jellemünk fejlődhessen.

Igen! Vakít a szerelem, miközben éltet. Éltet a tudás, ám megfoghatatlan hatalmánál fogva valahogy mégis semleges. Hányan vagyunk, voltunk, akik feladták ezt a hatalmat egy hamar szertefoszlott érzelemért! Így lettünk tudatos énünk helyett kósza pillanatok rabjai. A tudás mindig is előbbre vitt, a szerelem számtalanszor hátra. A tudás felszabadít, a múló szerelem emlékekbe börtönözve meggyötör.

Melyik hát az igazi lényegiség, a valódi szabadság? A mindenkori ütőkártya, a tudás, vagy a mindent átmozgató, felülíró, világrengető katarzisba ágyazott érzelem?…

Néha én sem tudom, mi a legjobb társ, és a legigazabb. Néha én sem vagyok tisztában vele, hogy melyiknek szavazzak bizalmat. Szívből vagy észből éljek?

Tény, hogy a szívre hallgatni kétélű fegyver, de mégis…az az, ami nem e világi…E világi dolgokból pedig nagyon sok van.

Valahányan tudjuk, hogy a teljes szabadság a belső hang vezérelte utat járni, és azért megéri bármiféle erőfeszítést megtenni.

Van, hogy nem tudjuk, miért döntünk egy adott ember, helyzet, lehetőség mellett, hiszen erre nem a beprogramozott agy válaszol, hanem zsigerből a szív.

Sok-sok emberrel találkozom, akik feladják önmagukat, és még csak a tudást sem falják. Kettős rabszolgaság, hogy kívülről dobog az, ami belül halott, és még a tudásnak sem adnak kontrollt, hogy valamiképpen jobbítsa az életüket, hogy kitörjenek általa a nem kívánt élethelyzetekből.

Rajtunk áll a döntés, mikor melyik „barátunkra” hallgatunk. Az ész érzelmi elsivatagosodást szülhet, az érzelem naivságba torkollhat át, de mégis…az az, ami nem e világi…E világi dolgokból pedig nagyon sok van.

Melyik hát az igazi lényegiség, a valódi szabadság? A mindenkori ütőkártya, a tudás, vagy a mindent átmozgató, felülíró, világrengető katarzisba ágyazott érzelem?…

Kiss Viktória