Csak nézel magad elé némán,

nem is számolod a perceket tán.

Kattog az agy, rohannak a képek.

Mit súgnál, ha tehetnéd a tágas térnek?

De csak a szűk látókör marad,

akárhova lépsz, az idő halad.

Nincs pillanat, amiben megállna az,

az örökké halott, kileng a tavasz.

Régen volt, hogy semmivé lett,

elkopott, eltörött, kiégett.

A lelked felsír, kívül kacaj.

Csak az büszke, aki belül meghal.

Kár, hogy harcol az ego a szívvel,

ha a szív nyerne, mást soha nem veszítenénk el.

Ám mindig kell nekünk a baj,

és észre sem vesszük, ki egyedül él, egyedül hal.

Ostobán, bambán megelégszünk a látszattal,

s meglepődünk, mikor belül elvérzünk az álmokkal.

Tépelődünk, hazudunk magunknak is.

Elérjük, hogy illúzió a valóság, és hamis.

…Régen volt, hogy semmivé lett,

elkopott, eltörött, kiégett.

A lelked felsír, kívül kacaj.

Csak az büszke, aki belül meghal.

Kiss Viktória