Mindnyájunkat megkísért a múlt, ha alkalmat talál rá…

Tegnap EB-t néztem. A magyarok játszottak a portugálok ellen. Elkezdtek peregni az egykor féltve őrzött álmok, képek, miközben furcsa érzés lappangott, de inkább taposott bennem. Emlékszem az élményre, amikor megismertem egy brazil férfit, az első portugál szavaimra, amiket ő tanított. Aztán elkezdtem érezni a szikrát, ami nem tudta már életre hívni magát. A meg nem születő regényem motoszkált ismét a fejemben, amelyben csak fel-fel szerettem volna idézni azt a vágyképet, ami nem is történt meg soha. Az érzést, hogy csak holmi naiv illúzió volt az egész, de ha nem is, fel kellett ébredni. Emlékszem arra is, hogy hogyan telt az a két közös év; hogyan épített, majd zúzott szilánkokra. Emlékszem igen, ahogy átálmodtuk Riot…

Most pedig a jelen, ami tényleg ad, és nem csak elvesz.

Hányszor vagyunk úgy, hogy mindazok, akiket szeretünk, tulajdonképpen nem is olyanok, mint amilyennek látjuk őket. A fájó felismerés minden tudatos embert elér, magáévá tesz, és ráébredünk arra; valójában, akik fontosak nekünk, lehet, hogy nem is ismernek minket, a belső csatáinkat, örömünket, bánatunkat egyaránt. Egyszerűen csak magukért vannak, önzően, túlélő módba kapcsolva, nem téve semmit, mégis remélve a mindent.

Aki tiszta szándékkal, önzetlen szívvel él, egy varázslatos élet részese, ugyanakkor ennek az a hátulütője, hogy sokszor a valóság nem is a valóság, nem az, aminek látszik. Naiv voltunknál fogva elhisszük azt a történetet, ami meg sem történt még, vagy szeretünk valakit, akivel tulajdonképpen nem is ismerjük egymást, lélekben valójában nem is találkozunk. Nincs mellettünk, mikor sajog a lélek, nincs velünk, amikor teremtő erőt kovácsol az öröm.

Én mégis azt mondom, engedjük útjára áradó érzelmeink, ha már érezhetünk, és ebben a kiégett világban legalább megadatik ez a kegyelem! Tudom, tudom…számtalanszor vaksággal jár(na) ez az áldás, de ha már tanulunk az előző esetekből, és tudatos egyénné válunk, könnyebb elkerülni a hamis képzelgéseket, a vakságot, az eleinte ártalmatlan, aztán végeláthatatlanul pusztító érzelemkavalkádot, ami magába őrölne minket.

Mindnyájunkat megkísért a múlt, ha alkalmat talál rá. Ki az, aki ennek ellenére a jelenben tud maradni, és hálás szívvel tekint a jövőbe? Úgy, hogy az itt és most láza ég benne, nem pedig egy elképzelt világ illúziója? Ki az, aki beismeri, hogy néha gyenge, de állja a próbát, az ütést, a kísértést, az újból megélt néhai fogságot? Ki az, aki végre élni, és nem csak álmodni szeretne?…

Kiss Viktória