Mindig távolodsz, még ha észre sem veszed. Az emlékek sokszor fogást találnak rajtad, de az idő soha. Az idő nem is akar rabul ejteni, sőt, várja, hogy sodródj vele. Eleinte nehéz elengedni azt, ami köt, ami makacsul akar és ragaszkodik hozzád, de egy idő után már meg sem mozgat az, amit egykor fontosnak éreztél. A megannyi tanulópénz után tudatosan éled az életed, hiszen minden egyes tapasztalás felébreszti benned az itt és most jelentőségét. Nem nyögöd már görcsösen a kompenzálást, nem célod, hogy a felszínre adj, mert valamilyennek szándékozol mutatni magad. Egyszerűen lemeztelenedsz; belülről ragadod meg az értéket, a tiszta szívek mélységéből táplálkozol.

Tudom jól, el fog szomorítani eleinte, amikor felülemelkedve az egykor igaznak gondolt életed összezsugorodik, és a semmiből kell szárnyra kapni. De mindig kiváltság újjászületni, hiszen a teremtés alapja éppen ez. Elhagyni a régit, lángra lobbantani magunkban egy új, ősi tüzet, álmot, ideát…

Ahogy nyitok a világ felé, az is kitárul előttem. Elmondhatatlan érzés, amikor másokkal összehoz a sors; véletlen találkozások nincsenek. Látom, tapasztalom, hogy mindig az ordít, aki belül nevet, és a legtöbbször az mosolyog, aki ott mélyen kemény csatákat vív. Megtapasztaltam, hogy az esetek többségében, aki lentről kezdte, igazán lentről, az akaratán felül tudott a maga lábán is újrakezdeni, nem másokra mutogatva, másoktól függővé téve az életét. Aki kompenzál, az kiszolgáltatja magát egy hazug életnek, tétlenül, kényelmesen, de vegetálva létezik. Elhiszi, hogy a kevés energiabefektetés változást hoz, többletet teremt, amíg az igazi harcos mindent egy lapra tesz fel, de akkor azt százhúsz százalékosan.

A félelem mindannyiunk életében okozhat kárt, ám ha minden figyelmünk a moston van, könnyen tovább lapozhatunk, és kezdhetünk egy egészen más, merész vállalkozásba, ami teljesen megváltoztathatja az életünket. Ehhez mi kellünk, ehhez elég, ha a hitünk és a kitartó erőnk adjuk oda. Az akaraterőt, ami mindenképpen a célok felé orientálódik, olyannyira, hogy már nem is vágyik hátrafelé tekinteni, nem akar láncokat, nem akar fogságot és sötétséget.

A fény, az élet, az erő maga az út, és a beteljesedés világossága a cél. A pillanat, amikor ráébredünk, megérte nem kompenzálni, hanem meztelenül, zsigerből hinni, kinyitva a szívünket, meghallva a lelkünk hangjait.

Akkor is menni előre, ha béklyó lenne a gondolat. Akkor is lépni egyet előre, ha újra igába döntene a múlt.

Ez a valódi erő. Ez a cselekedet a valódi jutalom.

Kiss Viktória