Sokszor nem kívánok mást, csak csendet. Számtalanszor megesik, hogy nem akarok emlékezni. Aztán jön a józanító erő, hogy mégiscsak attól vagyok, az, aki, és hogy mennyire pusztíthatatlan részeim vannak, amelyek túlestek a „halálon”.

…Mindig félünk valamitől, és van, hogy a múlt fogságába esünk, vagy éppen a jövővel kapcsolatos aggodalom szabdal szét minket. Elvonódik a fókusz, és saját magunk építjük az akadályokat, azáltal, hogy kifelé figyelünk. Még most is nehéz megbarátkoznom azzal a tudattal, hogy hiába éltem túl bizonyos fájó életszakaszokat, nem sikerült egyeseknek példát statuálni vele, hogy ők is erőssé váljanak. Másrészt olyan emlékképek ezek, amik elég rendesen meghatároznak engem a mai napig. Nem gondolok rájuk, de vannak olyan esetek, amikor valaki vagy valami megnyomja bennem azt az érzékeny gombot….

Most például az oltóponton megint szembetalálkoztam pár fehérköpenyes ápoló hölggyel, és elkezdtek peregni a képek. A visszhangok, a hallucinációk, a drámáim, az osztály…

Elmondhatatlan, szavakkal megfoghatatlan, mit éreztem akkor. Bennem volt egyfajta elfojtott trauma, de nem engedtem utat neki. Talán pont ez a probléma. Nem nézek, nem nézünk farkasszemet önmagunk gyenge pontjaival. Pedig megtanulhattuk volna, ha a fájdalomból, a rettegésből áthelyezzük az energiát a szeretetbe, a felemelkedésbe, az önmagunkba és Istenbe vetett bizalomba, a tenni és élni akarásba, akkor megszületik az elsöprő erő, s ez az erő könyörtelenül, minden sötétséget maga alá kényszerítve kisugárzik a világba.

Csak álmodunk, miközben kergetjük a vágyaink. Félünk, és elfelejtünk élni. Mély álomra hajtjuk a fejünk, nem veszünk tudomást az ébredés rövid távon bár gyötrő, de hosszú távon kamatozó, észhez térítő ütésétől. Keményen belerakjuk a hitünket mindenféle kompenzálásra szolgáló szerbe, tárgyba, emberi kapcsolatokba, és elnyomjuk a belső fényünk hangját. Megelégszünk a kevesebbel, mert azt hisszük, többet úgyse kaphatunk. Belesüppedünk adott élethelyzetekbe, mert nem szeretünk belegondolni, hogy képesek lennénk a kilépésre, a változtatásra, ha eléggé akarnánk merni. Elkényelmesedünk, hiszen adva van minden, akkor miért toljunk bele erőfeszítéseket?…

Egyszer valaki azt mondta nekem: Kis energiabefektetéssel a legjobb elérni (nagy?) dolgokat. Belül tombolt bennem a „milyen ostoba vagy” gondolat, csak szokás szerint alázattal fordultam a szituációhoz, noha ott benn kegyetlenül ordított a felismerések hangja, a tisztán látás kegyelme, hogy nem így van, hogy bődületesen helytelen felfogás ez…

Élni, fejlődni, építkezni, teremteni születtünk. Hogy lehetne kis energiával óriási dolgokat elérni? Vagy beleraksz mindent, mert látod a célt, vagy inkább ásd el magad…ne is reméld, hogy kicsinyes gondolkodással majd megváltod a világod, hogy sikerül felülemelkedned a körülményeiden!

Ennél még félni is jobb úgy, hogy beleállsz a helyzetbe, mert bátor akarsz lenni, mert győztessé szeretnél válni, úgy menni tovább, mint aki nyerni jött, és nem veszíteni. Ennél még csak remélni is jobb a hozzád méltó életet, mert legalább benned a vágy, hogy előbb vagy utóbb tegyél érte. Bár elszöknek az évek, inkább szívvel és reménnyel élj, mint lustasággal és céltalansággal. Hogy is szeretnél boldog életet, jó fizetést, minőségi emberi kapcsolatokat, de legfőképp teljes lángon égő önelfogadást, ha az előtted álló útból kispórolod az energiát?

Ha csak egy helyben állunk, a fejlődés nem stagnálni fog, hanem visszalépni. Tulajdonképpen akkor nem is beszélhetünk fejlődésről. Morális, mentális aberráció és anarchia jön létre.

Aki nem tesz semmit, az élet úgyis megoldja, hogy egy idő után felébredjen és kénytelen-kelletlen „rászoruljon” lépni.

Ez alól én sem voltam kivétel. Azóta tudom, megérte, még ha évek is vesztek el…A gyengeség, a tunyaság, a félelem, az erkölcsileg való lesüllyedés megszűnt létezni, és mindez meghalt bennem, hogy megtisztulva kaphassak egy új esélyt. De ehhez az kellett, hogy ráébredjek a végtelen erőmre, hogy kiiktassam azokat az embereket az életemből, akik nemcsak engem, magukat is hagyták veszni…

Kiss Viktória