Mikor a tükörbe néztem, ott, abban a szemrebbenésben, benne volt a múlt…Hirtelen elkezdtek peregni a képek, és elfogódott szívemet átjárta a teher, amit annyi éven át cipeltem. Vissza se akartam nézni, el vágytam felejteni azokat a helyeket, embereket, emlékeket, amik a vesztemet okozták, mert hagytam, hogy azt okozzák nekem. Abban a tekintetben benne volt nemcsak a múlt…a jövőtől való izgalom is egyszerre.

Amikor váratlanul átölelt az a régi hang, az a régi álomkép, tudtam rá, ha remegve is, nemet mondani és bizakodva tekinteni az elé, ami még csak most érkezik. Amúgy is… mi fájhatna jobban annál, ami egykor volt? Mi tiporná szét a lelkemet annyira, mint a számomra egykor fontos emberek csendes kilépése az életemből? Alamuszin, sunyin félredobtak engem…

Érezted már biztos Te is, hogy újra elszorul a szíved, és fojtogatja valami kimondhatatlan a torkodat, ha feltérképezed a régit, ha szembe találkozol vele…

Azóta inkább örömben, mint bánatban van részem. Tettem azért, hogy elkezdjen valami épülni. Levetettem a régi életem, és felfegyverkeztem az újra. Később ráébredtem, nem kell a fegyver, sem a páncél, sem a háborútól való félelem. A legnagyobb csatákat magunkban vívjuk, és ahhoz elég, ha a szívünket kovácsoljuk erőssé.

Most is van, hogy félek. Talán leginkább nem is a bukástól, hanem hogy leomlik a régi, féltve őrzött, magamról alkotott idea, az egyetlen kép, ami még nem sérült meg; hogy kiváló ember, erős, bátor, tehetséges, és talán egy kicsit különleges is vagyok.

A félelem lassan felemészt, a rettegés rögtön megöl…Én tudom, hogy egy nap végig kell néznem a szeretteim bukását, ahogy valaha oly sokuk távozását is. Mindössze annyit tehetek, hogy saját magammal nézek szembe, és megteremtem a belső békém. Arra még van hatásom. Márpedig, ha belül szilárd alapokra helyezem lelkem súlyát, nem inoghatok meg teljesen. Nem mondom, hogy nem lengek ki, de az önmagamba vetett erő és hit visszaránt egy másodperc töredéke alatt újra.

Mondjunk nemet a félelemre, a rettegésre, a múltra! Ki ne akarna bátor lenni?

Tudom, hogy egy nap ismét temetnem kell, de minden egyes halálos sötétségben ott a kellő remény fénye, hogy valami új kezdődik el. Én mindig ebben bízom. Abban az erőben, amitől lehet, hogy nem is én vagyok különleges, hanem az az erő, ami felülről áld meg és segít engem.

Ha az ég felé hittel nézel, nemcsak magad írod a sorsodat. Vigyáznak rád, mert Te is az ő gyermekük vagy, s ha ez a gyermek majd megint tükörbe néz, már nem konok és gyötrő múltat fog látni, hanem folyton megújuló tapasztalatokat, emlékezve rá, igen, egykor meghalt azért, hogy most élhessen szebb, csodásabb, tudatosabb napokat.

Kiss Viktória