Nem értem, nem tudom, nem érzem.

A seb eleven újra, lehet elvérzem.

A sikert eltemetem, nincs helyem itt.

Halott fények vakítanak egy nagyon kicsit.

Mindenki tudja, mi az igazság,

de az én igazságom elfeledett szabadság.

Mindenki ért, közben szíven szúr,

a jó tanács is fegyver, ha a magány lelkemben dúl.

Ki érti hát, hogy miért ráncigál a múlt?

Felül akarom írni, de a jelen hozzá képest idejétmúlt.

Veszik a varázs, valahol ott ragadtam a régben,

és a jelenem lett a múlt, a múlt az örökkében…

Sokszor megriadok, és lesütöm a szemem,

torkomon akad a zokogás; hol a helyem?!

Istenem, ha létezel, ne engedj elveszni kérlek,

egy haldokló gyermek szólít fel Téged.

Amikor nagyon fáj, csalogat a kegyelmed.

Olyankor nem számít mi lesz; Benned remélek.

Az én igazságom folyton elveszik, éled,

keres, küzd, remél, de számtalanszor eltéved.

Mikor az égre tekintek, fülemben egy dallam;

csak a nap felé nézzek, hagyjam, mit nem is akartam…

El kell sokszor, rengetegszer törni,

hogy egy életre megjegyezd, csak előre érdemes lépni.

Kívánom, hogy Te sem maradj soha egyedül,

és légy valódi harcos, mikor a félelem a szívedre ül.

…Torkom száraz, a szív kevésbé dobog.

Nem izgalom ez, inkább a halál mosolyog.

Tudom, olyan könnyű elveszni a csapásoktól,

olyan könnyű megfutamodni a kihívásoktól.

Ugyanakkor könnyű nekik is hirtelen búcsúra váltani a bizalmat,

és megígérni a szeretetet, mikor becsapnak.

Jogos…jogos, hogyha vérzel, keményen szabdal a lét,

hogy erős legyél majd, és álld az ütés lendületét.

Sokszor megriadok én is, és lesütöm a szemem,

ilyenkor torkomon akad a zokogás; hol a helyem?!

Nem értem, nem tudom, nem érzem.

A seb eleven újra, lehet elvérzem.

A sikert eltemetem, nincs helyem itt.

Halott fények vakítanak egy nagyon kicsit.

Kiss Viktória