Átölelt. Neki minden perc ünnep volt velem. Akkor és ott elszégyelltem magam, amiért a múltam úgy alakult, ahogy és azokkal, akikkel.

Mindig tanulunk, nekem is meg kellett élnem azt, ami áldásból hirtelen feleszmélés által pokol lett, tanulópénzzé válva.

Gyermekkoromban csak a tanulásnak éltem, és félretettem mindenféle szerelmi kísértést, magát az érzelmet is. Utólag belegondolva nem bántam meg, mert amikor a tudásba fektettem az időt, megtérült az, de amikor hazug szerelmekbe bonyolódtam-belelátva azt, ami nincs is- megégettem magam.

Rossz volt megtapasztalni, hogy nem voltam egyetlen annak a számára, akibe minden álmom beleéltem. Fájó kimondani talán még most is, hogy hibáztam, hogy nem megfelelő embereknek ajándékoztam mély hitet, és megannyi féltve őrzött pillanatot.

A hanyatlásom akkor kezdődött, amikor a szorgos tanulás helyett kifelé, az emberekre figyeltem, illetve helyeztem a fókuszt.

Ugyanakkor láttam magam minden kudarcom ellenére felemelkedni, végignézve, hogy akiket egykor a példaképeimnek hittem, csak bukásra ítélik magukat. Szintet léptem a számtalan felismerés által, és büszke vagyok utólag magamra, hogy a sok pofontól csak tanultam, fejlődtem, NEM pedig VISSZAfejlődtem, belerezignáltam, kiégtem, meghátráltam. Minden emberi gyarlóságom ellenére beleálltam kellemetlen, bizonytalan helyzetekbe, és bár akkor átkoztam magam, jelenleg nem bánom; a javamra tudtam kamatoztatni a megtapasztalásaimat.

Miért bánjam, szégyelljem azt, aki voltam?

Lehetek így az, aki szeretek lenni.

Elég kemény azonban ráébredni arra, hogy kikkel vettem körbe magam, és hogy mennyire lent vannak morálisan is. Ami megkülönbözteti a tudatosat a tudattalanul bolyongótól, hogy természetes neki, ami a másiknak nem. A tiszta, hűségre alapozott szeretet, a kölcsönös tisztelet és bizalom, a hála, hogy ami megadatott, az van, és egyre több alakul, terem. A sötét homályban élő erkölcsileg romlott, megkívánja a másét, és alap neki, hogy kibeszéli a másikat, ostort verne rajta irigységből, ha lehetne…amikor pedig sikeres vagy, ő csendben van, nem szól semmit…eszi a penész…De ha hibázol? Tudja mindenki, elér a szája addig, amíg csak teheti.

Soha ne szégyelld, ha fáj a múlt, ha valaha lentről kezdted! Felemelkedni csak úgy lehet igazán, ha tudod, milyen a sűrű homályban tékozolni. Megtanulod értékelni az időt, hálásnak lenni a folyamatos fejlődésért, és nem akarod másét, mert tudod, hogy okkal vagy azzal, akit szeretsz. Egyszerűen felszabadul a beprogramozott tudat, valamint kizárod a földi vágyakat. Nem taszítod önmagad semmiféle függőségbe, úgy éled meg a jelent nemesi egyszerűségében, ahogy van.

Be is fejezem a sorokat…

Szeretnék visszatérni az egyetlen ölelésbe, az egyetlen olyan útra, ami oda vezet, ahol lennem kell.

Kiss Viktória