Keresem a helyem a világban, és néha elfáradok benne. Sokkal inkább hiszem, hogy nem nekem kell megtalálnom a küldetésem. Elég, ha érzem magamban a tüzet, látok egy víziót, és megharcolok érte. Az fog rám találni, ha Isten úgy gondolja, megértem rá, felnőttem hozzá.

Gyermekként sem volt bennem egyik irányban sem semmiféle elszántság, csak megtanultam, amit szükséges volt az iskolákba elsajátítani. Tettem a dolgom, nem kattogtam, nem tettem fel magamnak azokat a kérdéseket, amelyeket felnőttként mindig felteszek. Mi lett volna, ha… mi lenne, ha… miért tegyem meg, ha…s legfőképp, hogy mi értelme élni…

Egyszerűen rabul ejtett az itt és most. Benne voltam a pillanatban. Szerettem, gyűlöltem, tanultam, elbuktam, felálltam, ÉLTEM.

Most a folytonos görcsösség, önmagam megerőszakolása, a türelmetlenségből és önbizalomhiányból fakadó félelem, kudarcélmények sorozata, feltéve a kérdést, hogy miért…Hogy mi helyem van ezen a földön, s hogy harminc évesen egyáltalán miért is vagyok, ha még nem lehetek ott, ahol lenni vagyok hivatott. Ha egyáltalán valamire is hivatott vagyok…

Ahogy telnek a napok, felemészt megint az ijedtség, a görcs, a merevség, a rettegés, a be sem következett szituációktól való előrevetített félelem, az önmagamba vetett kételkedés, a nem vagyok elég jó érzése.

Régebben azt gondoltam, enyém a világ, mert én vagyok a világ. Mostanság kívülről várok folyton megerősítéseket, hogy van értelme még bármit is írnom, tennem, keresnem, hinnem, remélnem. Bízom az isteni gondviselésben, ugyanakkor a gyakorlatban nehéz kamatoztatnom ezt a hitet. Mintha valami állandó elnyomásban tartana, hogy ne tudjak ráhagyatkozni Istenre. Pedig ne lenne olyan perc, hogy ne mutatná meg végtelen irgalmát.

Minden pillanatban áldott vagyok. Eljött az életemnek az a szakasza, amikor már nem teszek fel kérdéseket, mert ráébredtem az erőmre, és tudom, hogy a válaszok bennem vannak.

Ha valami nem megy, elég csak elvonulni, és átgondolni a problémák, belső dilemmák okát…Honnan gyökerezik mindez, és van-e alapja…s ha van is alapja, mit tudok tenni annak érdekében, hogy a dolgok a legkedvezőbb kimenetellel záruljanak.

Gyermekként csak álmodunk, hogy valóra válik…

Én nem tudom, s egyre jobban már nem is érzem, mi az én utam. Egyszerűen csak küzdök, leggyakrabban márcsak az erőmön felül, és várom az időt, amikor valami a felszínre tör, és megmutathatom, ki vagyok… a világnak…

Mindenkinek a maga keresztje a nehéz, de ezek a keresztek egy sajátos, egyedi, különleges történettel bírnak.

Az én történetem a tiétek is.

Ha már nem lehetek, az, aki, legalább itt a soraimban önmagam megvalósítására törekedhetek. Mindig azt mondom, hogyha már valakiben megmarad egy szavam, egy gondolatom, egy sztorim, akkor már megérte élnem. Akkor már ember lehetek ebben az embertelen világban, hátrahagyva egy érzést, nyomot, ami visszavezet egymáshoz minket.

Az íróé a kiváltság, hogy szíveket érhet el. Az olvasóé, hogy az írónak esélyt adjon a hétköznapokban élni, azáltal, hogy meghallja, befogadja, akár meg is őrzi a teremtett sorokat, és leginkább az érzelmeket, amelyek mögöttük húzódnak.

Minden pillanatban áldott vagyok. Általatok leginkább, akiknek bár arcát nem láthatom, de a közelségét érezhetem. Amikor teremtek, elhiszem, hogy körém gyűltök és isszátok a szavam. Amikor írom a sorokat, elképzelem, mennyire vágytok a folytatásra, annak az életútnak a történetére, ami én vagyok.

Jó nektek, értetek, miattatok is alkotni. Ez ad az írói létnek értelmet. Kitárni a szívet, hogy azt valakik őszintén befogadhassák…S bár ezáltal váljék is ez a szív akármennyire sebezhetővé, megéri neki, mert minden percben ott az esély, hogy valaki igen, értelmet adjon neki élni.

Egyik kedves ismerősöm régebben azt mondta: Viki, te maga vagy a dráma. Azokban az időkben bóknak vettem ezt a gondolatot, de később jött a józanító ébredés, hogy mit is akartak ezek a szavak jelenteni. Az életem zűrzavaros, ingatag, megrázó volt, és én ebben találtam meg az életem varázsát, izgalmát, viszont mindez a koncepció értelmét vesztette, amikor rájöttem arra, tulajdonképpen a belső céltalanságom és békétlenségem miatt kompenzálom a bennem tobzódó feszültségeket. Ezen felismerés után úgy döntöttem, hogy nem sokkoló élmény ( „trauma”) szeretnék lenni, mint emlék a számomra kedves emberek fejében sem, hanem egy lány, aki mer nagyot álmodni, mert tudja, hogy nemcsak magát, de embereket is tud inspirálni a felemelkedésre, a reményvesztett helyzetekből való felgyógyulásra. Már nem szeretném lerokkantosítani magam, mélységes önsajnálatba temetkezve. Már-akármilyen viszontagságos is néha az élet- a belső erőmre fókuszálva haladok. Muszáj..olykor muszáj, hogy az élet térdre kényszerítsen, annak érdekében, hogy megváltozz, hogy megtanulj helyesen fókuszálni, és hogy megtaláld az utad. Hagyj időt minden történésnek, éld át azok minden egyes pillanatát, és hamarosan megérted, miért kellett, hogy megtörténjen mindaz, s hogy mi az oka annak, amiért annak a sztorinak a részese voltál.

Csak akkor válhatsz önmagaddá, ha levonva a különféle élethelyzetekből a tanulságot, a sebeid gyengeségéből rendíthetetlen erőt kovácsolsz.

Annak ellenére, hogy nem találom a helyem a világban, és ez sokszor kimerít, mégis itt az orvosság, a tudat, hogy erről tiszta szívből nyíltan is írhatok, írhatok, mert erőt és bátorságot kaptam hozzá.

Kiss Viktória