Látod a szeretteid meghalni. Látod, ahogy saját maguk ellen fordulnak, érzed a belső dilemmáikat. Megtapasztalod a hitetlenségüket, részese lehetsz annak, hogy feladva önmaguk bennrekednek egy hozzájuk nem méltó élethelyzetbe. Látod, ahogy beérik a kicsivel, mert nem hisznek a nagyban; nem hisznek Önmagukban. Látod, érzed, tapasztalod mindazt, amivé nem akartak válni, de végül félelmeik megtestesültek, s éppen azzá lettek.

…Tegnap ismét takarítottam. Archiváltam a régi dokumentációkat, fényképeket. Ami kevésbé volt kedvemre való, vagy nem éppen releváns már, azt szemeteszsákba száműztem. Ugyanakkor, ha találok olyat, ami segít a mai percig abban, hogy azzá váljak, akivé szeretnék, nos, megtartom azt. Így maradt nálam, egy régi kopott borítékban az a kis cetli, amire az elmúlt években nem fordítottam figyelmet. Egy tulajdonságomra, jobban mondva, önmagamra világított rá a mondanivalója, s bár tudtam, hogy az a világ véget ért, erőt adott, hogy elkezdjek egy másikat építeni. „Akárhol megjelensz, a mosolyod, a lényed…akár a Nap…”

Amikor hiszel, de elfogy az erőd, mindig egy régi égi jel rád talál.  Csak kérned kell, csak hinned belül a reményt, hogy egy nap újra testet ölt a legmerészebb álmod, például az az álom, amely mindegyik legnagyobbika: Te… ÖNMAGAD ÉBREDÉSE!

Ha felébredsz, legyen akármilyen fájdalom, de mindig a fényt keresed, ám ha elfelejted, mi az élet, s szántszándékkal hátat fordítasz neki, mély álomba szenderülsz. A poklok kínját éled át….tudva-tudattalanul is.

Te fel vágyod égetni önmagad teljességét, vagy merészen beleállsz az életbe, és képes vagy játszani benne? Úgy, mint aki csak magára számíthat, mint aki ereje teljében bármilyen lehetetlennek tűnő, vakmerő pillanatot leigáz, a magáévá tesz?

A temetés ott kezdődik, amikor a saját életed másoknak adod át, és másoktól teszed függővé a boldogságod, a sikered, a szomorúságod.

Az élet, az új élet öröme azonban akkor születik, mikor elismered, hogy a fénybe vágysz beleérni, BÁRMI ÁRON…Életre esküszöl fel halál helyett, és nem görcsölsz, nem vegetálsz, mert tudod, minden percben veszíthetsz, de előtte szükséges, hogy elnyerj mindent. Ez a minden: az önfeledt létezés. Önmagad.

Látod a szeretteid meghalni. Látod, ahogy saját maguk ellen fordulnak, érzed a belső dilemmáikat. Megtapasztalod a hitetlenségüket, részese lehetsz annak, hogy feladva önmaguk bennrekednek egy hozzájuk nem méltó élethelyzetbe. Látod, ahogy beérik a kicsivel, mert nem hisznek a nagyban; nem hisznek Önmagukban. Látod, érzed, tapasztalod mindazt, amivé nem akartak válni, de végül félelmeik megtestesültek, s éppen azzá lettek.

Mit tehetsz hát ekkor? Helyettük is átéled a vesztesek álmatlan éjszakáit, vagy könyörögsz nekik, hogy változtassanak, vagy imádkozol értük?…

Átélni? Nem a Te életed, sem választásod, döntésed…

Könyörögni? Mindenki abban él, amiben helyet készít magának….Amit teremt a hite, vagy éppen nemhite által.

Imádkozni? Bízzál…imáid meghallgatásra lelnek. Az Úr készen adja ígéreteit.

Beteljesíti azokat.

Ha majd látnak boldogulni, talán ők is mélyen, legbelül elgondolkoznak azon, hogy egy élni érdemes élet szükséges ahhoz, hogy büszkén hajtsanak fejet a halálba. Könnyek, verejték, kemény munka nélkül nem megy. Melós. De megéri. Sokkal inkább megéri, mint átálmodni, átvegetálni egy egész emberöltőnyi időt s életet.

Kiss Viktória