Tudni kell nemet mondani a múltra. Főleg az olyan egykori barátokra, akik kimutatják a foguk fehérjét, és már csak szimulálják a szeretetük feléd, de amikor szárnyalsz, nem akarnak, nem mernek veled tartani. Gyávák a saját útjuk megteremteni, és keresztülmenni a megpróbáltatásokon. Egyszerűen félnek megharcolni a valódi hatalomért; a feltétel nélküli szeretetért, a végtelen lehetőségekért, mert magukat is bekorlátozzák. Ha nekik nem sikerül, azzal sem szeretnek szembesülni, hogy Te sikeres vagy. Minden erejükkel le akarják igázni az álmaidat. Nem hagyhatod…

Volt egyszer egy barátnőm, akibe beleláttam, ami nem is volt soha. Közben fel sem tűnt, hogy csak akkor keresi a társaságom, ha lelki szemetesláda kell neki. Besokalltam, míg egy napon fogtam magam, és egy újabb panaszáradatára csak annyit reagáltam: Számomra már elmúlt…a barátság, a bizalom, az illúzió, amit csak én hittem a valóságnak; egy örökkön át tartó barátság ígéretét.

Természetesen nem tetszett neki az igazság. Hiszti, kifogások, önsajnálat, hogy őt minden, számára fontos ember elhagyja, és hogy ők könnyen tovább is lépnek, ellenben vele…

Erre csak azt tudom mondani, hogy amíg önmagadnak hazudsz, addig mások szemében sem leszel megnyerő. Ugyanakkor, ha szeretetsóvár vagy, könnyen áldozatszerepbe bújhatsz, s észre sem veszed, hogy körülötted mennyi jóság van. Az irigységtől megsárgulva szívod mások energiáját. Semmi és senki nem lesz jó neked. Nem vallod be magadnak, hogy elvesztetted a kontrollt, és csak a partot látod, az előtted való utat nem. A biztos partot, félrenavigálva a kormányt. Pedig előtted ott az esély arra,  hogy önmagad megtaláld, hogy leküzd a hullámok vad tajtékát, és békében hazaérkezz.

A lényeg, hogy egyszer elfogy a másikba vetett hit, mikor csak annyit tapasztalsz: Érkezik, ha kell neki valami. Vagy konkrétan valaki, akinek a szívébe talán belekeserítheti a saját mérgét.

Áldjuk hát meg a másik boldogságát!

Az ötérzékű ember, aki csak a fizikai világhoz köti a vágyait, úgy, hogy közben másoktól sajnálja a boldogságot, az az érzékiség csapdájába esve a másiknak folyton csak rosszat akar, hogy önző módon annak se legyen, ami neki se adatott.

Az igazi szeretet áld, ad, remél, ápol. Mindent, ami hozzá tartozik, s azt is, ami nem.

A többérzékűség ott kezdődik, ahol nem a világi javaktól várjuk a megtisztulást, és nem is attól, ha magunkat kifogásokkal felmentjük. Ott kezdődik, ahol a belső békére való törekvés által önmagunk, és mások életét is szebbé, nemesebbé tesszük.

Egy nap lesokkolt ettől a volt barátnőmtől egy kijelentés. Átkozta könnyes szemekkel azt a kolleganőjét, aki gyermeket fogant. S miközben gratulált neki, SAJÁT ELMONDÁSA SZERINT elfogult a szíve a fájdalomtól, hogy neki sikerült gyermekáldásban részesülni, neki pedig évek óta nem.

Teljes döbbenet lett úrrá rajtam. Hogy lehet valaki ennyire rosszindulatú, hogy miközben a másik szemében a jóra rest, addig mögötte átkozza annak sikerét, örömét, boldogságát…

Nos, az élet nem kegyes. Ennek a volt barátnőmnek nemcsak a körülményei lettek meddőek az élni érdemes életre, de a zátonyra futott, ám látszólag irigylésre méltó kapcsolata is. Ebből következik, hogy igen…az élet meddővé tette.

Nem lehetett anya, mert más gyermekáldásában is a saját, még meg nem születő gyermekét gyászolta.

Kiss Viktória