Régi dombok…új völgyek…

határain a fény átölel.

Drága édesanyám gyengéd karja altat el…

Közben úgy álmodom, ahogy élni nem merek.

Kolonc lennék tán az ölebén? Hé, ki mondja meg?

Forró csókja mégis égeti a számat,

születésem nem ismeri a vádat.

Úgy foganok meg méhében, hogy remél a világ.

De mondd, miért nem érzem akkor lelkem boldogságát?

Kinek szíve van, de ruhája nincsen,

számot régi életén, hogy vessen?

Csitítja a vágy az ébrenlétet,

és felsóhajtok, hogy halállal élek.

Édesanyám nyugtat meg, csak ő hallja énekem,

mikor azt mondja, képes vagyok álmodni, én elhiszem…

Régi dombok, új völgyek.

Jöhet bármi, tombol az őserő.

Ma én alszom, holnap ő,

és bár összetart a szeretet minket,

óvó keblén nyugvó gyermeke visszatekinget.

Miért szeret feltételek nélkül? Hé, ki mondja meg?

Nem tettem semmit, csak megszült. Most felnevet.

Ily öröm lennék én, mitől így izzik az anyai ösztön?

Hálával tartozom neki, van mit köszönnöm.

Hogyha meg is kérdőjelez az élet, nem tör meg soha.

Tőle tanultam, hogy az igazi fájdalom a gyönyör kolonca.

Kinek szíve van, de ruhája nincsen,

számot régi életén, hogy vessen?

Csitítja a vágy az ébrenlétet,

és felsóhajtok, hogy halállal élek.

Édesanyám nyugtat meg, csak ő hallja énekem,

mikor azt mondja, képes vagyok álmodni, én elhiszem…

Kiss Viktória